Tudta, hogy hazájában az alkotmány tiltja az ilyesmit, és azt is, hogy akciójával feldúlja Spanyolországot, magára gyújtja a házat, és majd jutalmul megkaphatja jól megérdemelt büntetését. Ezért aztán felkötötte a nyúlcipőket, és meg sem állt Brüsszelig, megszökvén a spanyol igazságszolgáltatás elől, amely zendüléssel és lázítással vádolja.
Előzőleg sumákolhatott valamit a belga menekültügyi és migrációs államtitkárral, aki biztosította, hogy ha menedékjogot kérne, meg is kaphatná. Ezek után a spanyol központi büntetőbíróság hamar kiadta ellene és kormánya négy tagja ellen az európai elfogatóparancsot.
Jól nézünk ki, ha Brüsszelben, Európa fővárosában egy lázító szecesszionista vezérnek menedékjogot adnak! Mi lesz így az egységes vén Európával, mi lesz a fiatalabb unióval? Túl sokáig hallgattak a brüsszeli uniós vezetők, mondván, hogy ami Spanyolországban történik, az spanyol belügy (még szép, hogy nem katalán!), pedig küldhettek volna akár NATO-csapatokat is oda rendet teremteni.
Eléggé nem szép a volt katalán elnöktől, hogy ilyen gyáván megfutamodott. Mivel alkotmány- és törvényellenes cselekedeteket hajtott végre, ezért, ha otthon marad, vagy netán hazatér, akár 30 év börtönbüntetést is nyakába akaszthatnak. Így még hőssé is válhatna, de úgy látszik, nem akar. A spanyol kormány most legszívesebben bevezetné a halálbüntetést, mert aki ilyesmire vetemedik, mint ő, még azt is megérdemelné. Az egyetlen dolog, ami visszatartja a spanyolokat ettől, hogy akkor egyenesen mártírrá avanzsálna, ami nem tenne jót az egységes és oszthatatlan spanyol államnak.
Puigdemont szökhetett volna ide, Romániába is, az anyósa szoknyája mögé elbújni, hiszen felesége, Marcela Topor vaslui-i származású. De az asszony bizonyosan figyelmeztette, hogy ha hozzánk találna jönni, akkor mi Spanyolország iránti szolidaritásból rögtön kiadnánk a spanyol hatóságoknak. Marcelánk kapcsolata férjével úgy indult, mint a világhírű regény, A 22-es csapdája: „Meglátni és megszeretni (egymást) egy pillanat műve volt.” Lakodalmukat itt, Romániában tartották, és férje megtanult románul is. A spanyol sajtó a függetlenség királynőjének nevezte a hölgyet, és ő jó feleségként mindenben egyetért férjével. „Lelkes szeparatista lett”, aki mindenre felkészült, és nem fél. Amikor ketten házasságuk előtt egymással huncutkodtak, már akkor kellett volna figyelmeztetnie férjét, hogy veszélyes a szeparatista, szecesszionista gondolatokkal is kacérkodni, mert ő idehaza megtanulta, hogy még autonómiát sem szabad adni azoknak, akik azt kérik. Ha már Spanyolország elkövette azt a könnyel­műséget, hogy adott nekik, akkor kedves férje húzza meg magát és örvendjen, hogy van, ne akarjon többet, mint amit a spanyol alkotmány megenged, mert ha nem, még az autonómiát is felfüggeszthetik, őt meg felköthetik a spanyol hazafiak. Úgy látszik, nem tudta befolyása alá vonni férjeurát, inkább ő idomult hozzá. Mivel Marcela Spanyolországban ilyen renegátként viselkedett, és megtagadta a nálunk vallott elveket, ezért a honi televíziók, újságok, úgy látszik, kerülik a hölggyel felvenni a kapcsolatot, pedig egy ilyen jelentős személyiséggel akár még dicsekedni is lehetne, mint Nadia Comăneci-csel vagy Simona Haleppel, hiszen ha Katalónia függetlenné válik, akkor ő lehetne az új ország first ladyje vagy másképp príma do(am)nnája. De az ilyen kecsegtető kilátások ellenére sem készültek vele riportok, tévéadások, mert a riporterek, műsorvezetők attól tartottak, a végén még kiderül: egészen más véleménye van a katalán autonómiáról, függetlenségről, mint amilyennek nálunk kötelezően lennie kellene, és bár Európában sok helyen működik autonómia, azt itt mostanáig sikeresen lehetett tagadni. Csak a mostani spanyolországi népszavazás kapcsán került nyilvánosságra, hogy bizony ott is volt ilyesmi, s kár, hogy megengedték, mert lám, mi lett belőle.
Sajnos, a spanyol kormány nem tanult a történtekből, és most is csak fel akarja függeszteni az autonómiát, ahelyett, hogy írmagját is irtaná.