Váry O. Péter
Az úgy vót, hogy hirdette a zújság, hogy valamiféle akadémija lesz, ilyen fafejű vén székelyeknek való, há, gondótam, elmenyek én es. Met igaz, ami igaz, tanólni nem nagyon szeretek, az oskolába es ott a végin kullogtam mindétig, csak tornából vótam jeles, met ha a zember sokat dógozik mán pólyás korától fogva, há meg se kottyan neki az olyasmi, hogy futás, ugrás, súlyemelés, hajigálás.
De mán a matematika, na az osztán nehezen ment, a számigálás még csak esszejön valahogy a zembernek, met azé van a kezin ujja, de osztán deriváció s integráció, ma se tudom, mi fán terem s mire lett vóna jó az nekem. S osztán a nyelvek, azokkal erősd meg vót gyűlve a bajom. Ami idegen vót, arra ráfogtuk, hogy minek megtanólni, me úgyse használja a zember, de mán a rományt, azt bé kellett magolni. Na, makogtam es rendesen s folyékonyan, úgyhogy mikor bérukkoltam, a regáti katonatársaim csak néztek reám, hogy mit hablatyolok essze s vissza, met abból ők egy szót nem értettek. Én sem az ő beszédjiket, de osztán esszehaverkodtunk, s addig mind ittuk a szilvalét, hogy ők es megtanóltak valamicskét magyarul, s én es meg tűrhetően rományul. Szóval így vót az oskolába, de osztán a zember kikerül a világba, s reajön, hogy mégescsak meg kellett vóna ezt-azt tanólni. Még a gyárba nem vettem hiányát semminek, de osztán mikor jött ez a fordulat, s kimentem Magyarba, hát ott mán éreztem, hogy hátrányba vagyok. Nem es szemeteltem én ott sokat, de nem azétt, hogy nem jött vóna ki a számítás, hanem engem ott ne mind rományozzanak, met azt nem tűröm. Meg es mondtam egyszer a főnöknek, én székely vagyok, magyarabb, mint tük, s ha még egyszer románynak szólítasz, a bicskát beléd állítom. Há elé es került másnap a bicska, de nem kellett használni, met az a nyavalyás úgy megijedt, hogy ejisze még azóta es fut.
Na de nem ezt akartam elmondani, hanem azt, hogy reajöttem, hogy jó vóna valamicskével többet tudni, mint amennyi ebben a nagyra nőtt fejemben eppeg most van. Met hely vóna benne, nem mondom, hogy nem, s azt es béismerem, hogy kicsit nehezen száll belé a tudomány, de mégescsak meg kéne próbálni, met aszongyák, jó pap es hóttig tanól. S akkor eppeg kapóra jött ez a zakadémija, gondótam, ott béülök én es a többi közi, meghúzom magam, met nem szeretek feltűnősködni, s amit ott mondanak, abból valami csak ragad reám es. Na de osztán az es jól kezdődött. Elmentem jelentkezni, de aszondták, nem vesznek bé, met nem vagyok elég idős. Pedig bácsinak szólított a kisasszonyka mán akkor, amikor reám nézett, de osztán mikor meghallotta, hogy nem vagyok még ötven, aszondta, nagyon sajnálja, de a zakadémija az ezüstkorúaknak szól. No, gondótam, ez diszkiri, diszkmiri, szóval olyan megkülönböztetés, csak nem faji, hanem kori. De osztán nem tettem szóvá, met arra gondótam, hogy nem fogtok tük engem bécsapni, elkűdöm a zasszonyt, ő mán beléérett a korba.
Há el es ment a zasszony. Én tettem-vettem idehonn, de csak tessék-lássék, met mán alig vártam, hogy hazajöjjön s elmondja nekem es, mit tanólt a zakadémiján. No de osztán meg es bántam. Met mingyár az elejin az ember belsejit boncolgatták, no nem szó szerint, csak ott magyarázták, hogy mit kell enni, hogy a zember jó egészségnek örvendjen. Há nekem azóta az evés nem öröm. Azóta a zasszony mindenféle magokkal traktál engem, aszongya, ez tudományosan bé van bizonyítva, s ha nem hiszem, előveszi a füzetjit, s olvassa ott nekem a sok idegen szót. Há ezétt írok én most magiknak, csinálják úgy, hogy valami mást es tanóljon azon a zakadémiján a zasszony, met a hiúba a szalonna erősd fogy, s Marci, a kakas erősd hízásnak indult, s ez elébb-utóbb feltűnik a zasszonynak, s akkor jön a veszekedés, s mánpedig én azt erősd nem szeretem.
No, köszönöm, hogy meghallgattak, tisztelettel maradok alázatos szolgájik.
