Egységünk legfontosabb feltétele már a párkapcsolatunk kezdetén a kölcsönös bizalom volt. Nem volt egyszerű egy vadidegen ember előtt feltárni addigi életem örömeit, kudarcait, a vágyaimat, nagy terveimet, álmaimat. Mint amikor két érdes, alaktalan, teljesen másféle összetételű és keménységű szikladarab találkozik egymással, összedörgölőznek, itt-ott elkopnak, letörik róluk egy-egy darab, bár valamelyest a szerelem „kenőanyaga” csökkenti a köztük levő feszültséget.
A bizalom a mi esetünkben azt jelentette, hogy próbáltuk megnyitni a lelkünket egymás előtt, egymásban hinni akartunk. A külső nehézségek ellenére is készen álltunk arra, hogy beszélgessünk, próbáltunk színlelés nélküli őszinteségben egyszerűnek, áttetszőnek maradni.
Azt is megtanultuk, ha folyamatosan a lehető legnagyobb nyíltságban akarunk élni, óvakodnunk kell attól, hogy elhamarkodottan ítéljük meg a másikat, amikor olyasmit közöl, amivel valamely gyengéjét tárja fel.
Ezen a téren természetesen nagy különbségek is vannak: némelyek könnyedén és szívesen beszélnek az érzelmeikről, kétes és téves cselekedeteikről – ők az erősek. Mások viszont csak nehezen tudnak megnyilatkozni, és a problémáik is csak keservesen tudatosodnak bennük, mert gyermekkoruktól fogva félnek, hogy a külvilág megsebzi, attól tartanak, hogy kinevetik, visszaélnek az őszinteségükkel. Ilyen esetben nyíltságot követelni, kémkedni utána és leleplezni az illetőt minden bizonnyal csak még nagyobb zavart okozó módszer. Annak a partnernek, akinek nincsenek ilyen problémái, továbbra is fáradhatatlanul gyakorolnia kellene a nyíltságot, a ritka viszonzási eseteket boldogan tudomásul vennie, és ezt szóval és gesztussal nyugtáznia is.
A nyíltságnak ott van a határa, ahol értelmetlenül megsérti és elbizonytalanítja a másikat. Egy házaspárnak így például rengeteg bölcsességre van szüksége, nehogy kölcsönösen sebeket okozzanak egymásnak, amikor a reggelinél kendőzetlen nyíltsággal mesélik el az álmaikat. Van-e feleség, aki nem bántódna meg, és nem lenne nyugtalan, ha a férje a vajas kifli és az újság között nevetve mesélné: „Képzeld, azt álmodtam, hogy elkápráztatott egy gyönyörű nő, és közben arra gondoltam, hogyan kezdjek ki vele, hogy te ne vedd észre.” Már ez az egyszerű példa is mutatja, hogy az őszinteségnek vannak határai, hogy a mindenáron való leplezetlen nyíltságnak egyáltalán nem kell házasságkultúrát jelentenie, sőt, lehet tapintatlanság is.
Egy életre szóló házasság sok lehetőséget nyújt arra, hogy lassan, lépésről lépésre érjük el a kölcsönös nyíltságra való érettséget. Követelést támasztani nem lehet leplezetlen nyíltsággal. Csak úgy lehet elérni, ha egyrészt önkritikával meggondoljuk, mit lehet a társunktól elvárni, másrészt pedig, ha újra és újra bebizonyítjuk neki, hogy megérdemeljük a bizalmát, amely a nyíltságában jutott kifejezésre.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa