A Mikes Kelemen Líceum monográfiájából szerzünk tudomást a tanodák 1948-as államosítását követő „tanerőmozgatásáról”. Nemcsak igazgatókat, de tanítókat, tanárokat helyeztek át egyik településről a másikra, egyik iskolából a másikba. Történt mindez felsőbb utasításra, „tanügyi érdekből”. A cél szentesítette az eszközt: felbomlasztani a pedagógusközösséget, megfélemlíteni az érintett pedagógust egy ún. kitalált indok miatt. S ha ez sem vált be, következhetett a tanügyből való eltávolítás.
A 2. számú Középiskolában (mai Mikes Kelemen) két ilyen esetről is említést tesz Kelemen József az iskola monográfiájában. Két kiváló pedagógus esett áldozatául ezen hatósági eljárásoknak: a kiváló francia–magyar–román szakos tanár, Bodó Jenő és a köztiszteletnek örvendő, igen szerény magatartású Lurtz Helmuth.
Mindez történt 1958-ban.
Jelen írásomban egyik kedvelt tanáromról szeretnék megemlékezni, aki a VI. osztályban románt tanított: Bodó Jenő tanár úrról.
A karatnai (Felső-Torja) tehetős Bodó család gyermekeként látta meg a napvilágot 1914. február 27-én.
Éles észjárású diák, aki miután elvégzi az elemi iskolát szülőfalujában, illetve Papolcon, 1924-ben beiratkozik a Székely Mikó Kollégiumba, s mint kitűnő tanuló érettségizik 1931-ben az akkori tanügyi törvény értelmében Brassóban a híres Şaguna-gimnáziumban.
Hihetetlen nyelvérzéke volt. Ez is magyarázza, hogy Kolozsváron a Ferdinánd Egyetem román–francia–magyar szakára iratkozik be, amelyet 1939-ben sikeresen elvégez. Irány haza a Székely Mikó Kollégiumba!
Már azon év őszén az iskola tanára. Olyan diákokat tanít és szeretteti meg velük a magyar nyelvet és irodalmat, mint Domokos Géza, Beke György, Veress Dániel, akik a későbbiekben meghatározó egyéniségei lesznek az erdélyi irodalomnak.
Mint fiatal tanár aktív tagja a Kőrösi Csoma Sándor névvel fémjelzett irodalmi körnek. Kollégái felfigyelnek rá, diákjai rajongják, s az elismerés nem maradhat el: aligazgatónak választják.
1943. július 24-én nőül veszi Szász Mária tanárnőt, három gyermekük születik: Csaba, Barna és Attila.
Életében ezután következik be az első „érvágás”. 1944 májusában mozgósítják és a frontra jut. Bécs mellett fogságba esik és a Szovjetunióba kerül, ahonnan két és fél év után, 1947 szeptemberében érkezik haza. A Gulagon eltöltött évek élete végéig fizikailag és lelkileg is meghatározóak voltak. „Testileg nagyon felépül, de lelkileg soha” – írja fia az érettségi találkozójukra írt visszaemlékezésében.
A háború viszontagságait megért Mikóba került vissza, ahol tíz évet tanított 1957 őszéig.
A „tanármozgatás” őt is érinti, áthelyezik a 2. számú Középiskolába, annak ellenére, hogy az akkori pártapparátus aktivistáit tanítja román nyelvre.
Egyévi „licis” tanárkodás után, 1958-ban eltávolítják a tanügyből. És ez volt élete második nagy érvágása.
Édesapját kizsákmányolónak nyilvánítják, aki ellenállt a kollektivizálásnak. Ezért bűnhődött Jenő bácsi!
Visszatérve kiváló nyelvérzékére, meg kell említeni, hogy a diplomás, franciát is beszélő tanár az oroszt és a németet is folyékonyan használta. A fentebb említett fia általi visszaemlékezésben olvastam, hogy odahaza feleségével németül beszélt, ha nem akarta, hogy fiai értsék...
A kiváló pedagógus elhagyja az iskolát, és kezdetben a botfalusi cukorgyárban mint munkás helyezkedik el, de pár hónap múlva már Sepsiszentgyörgyön a munkaelosztónál dolgozik.
A 60-as évek eleji politikai enyhülés változtat az ő sorsán is: az 1962–63-as tanév kezdetén visszahelyezik a tanügybe.
Hogy elégtétel volt-e számára, nem tudhatjuk. Tény, hogy a pedagógusi pályán a mindig életerős, vidám ember zárkózottá válik, nemigen keresi mások társaságát.
A higgadt, kitűnően felkészült, nagy műveltségű tanár alig 52 éves korában a marosvásárhelyi kórházban tüdőbajban hunyt el 1966. szeptember 6-án.
Testét szülőfalujában hantolták el. Emlékét őrzik fiai és volt növendékei.
