Minden földi jót átélt már, csak még gazdag ember nem volt, s íme – legyetek kérlek csendesen – e roppant megnövekedett városban, hol több mint félmillió koponya lélegzik, éppen ez a gondolat motoszkál és fúr, vajúdik az egyikben, mely nincsen pedig híjával a zseniális ötleteknek.
Egy fiatalember, Révai Mór gondolkozik erről, aki ez idő szerint a Jókai kiadócégének egyik tagja, de valamikor ő is országgyűlési képviselő lesz, mint mindenki, aki valahogy hozzá tartozott.
Ámbár ez az 1892-iki Szápáry-féle választás nem jól ütött ki őreá nézve se. Hagyjuk Révai Mórt csendesen gondolkozni, és okoljuk meg, miért, hiszen végre is mandátummal jött vissza a hólepte választási mezőkről. Igaz, de oravicai mandátummal, amely olyan a mandátumok közt, mint a családi botos, hogy akinek a lába gyenge, feltöri a csizma, vagy szorítja, vagy be nem veszi, akkor, hogy mégse legyen mezítláb, ráadják a botost. A botosba minden láb befér, Oravicának minden jelölt jó. Kassa, a régi kerülete elpártolt tőle, új kerületében, szülőhelyén, a szépséges Komáromban, melyre annyi fényt szórt, megbukott, s ez felette lehangolta.
De a főváros irányadó köreiben is méltatlankodást szült. No, ez már mégse szép ettől az országtól! Hát ezért dolgozott egy hosszú életen, ezért árasztott annyi dicsőséget Magyarországra, hogy most Oravicára tegyék? Egy lap jó időben fölemlíté gúnyosan, hogy ez a megtiszteltetés éppen az ötvenéves írói működésének évfordulója körül éri, s ebből a jubileumok iránt nagy érzékkel bíró Komócsy megpendítette az ötvenéves jubileum megtartásának eszméjét. Nincs az a rőzseasztag a világon, amely oly gyorsan tüzet fogjon, mint a Jókai mellé hangolt közvélemény. Óriási dimenziókban indult meg legottan a terv megvalósítása. Bizottságok, rendezőségek alakultak. Kigondolók, előkészítők, végrehajtók. Nem kisebb ember állt a mozgalom élére, mint az esztergomi érsek és az ősz Vay Miklós koronaőr. A védnök pedig József főherceg.
Kitűzik az ünnep határidejét is 1893 október hónapjára, mint ama nevezetes ősz óta az ötvenedikre, mikor a kecskeméti jogász A zsidó fiú című drámáját az Akadémia megdicsérte.
De az ország úgy nekimelegedett az ünnepnek, hogy már ezt a határidőt sem tudta türelmetlenségében bevárni. Megindultak szerte a Jókai-ünnepek. Maga a székesfőváros már 1893-ban, március 22-én díszpolgárnak választotta. Ezt a hódolatot sorba utána csinálták az ország többi városai. A megyék csak majd a nagy budapesti ünnepségre menesztenek küldöttségeket. Az egész ország Jókai-lázban nyüzsgött-mozgott. Az oskolás fiúk szavalatokra készültek. A kertészek ritka virágokat neveltek. A piktorok Jókai életéből vett epizódokat festettek. Kompaktorok, ötvösök és kalligrafusok cifrábbnál-cifrább kötésű és díszítésű albumokon törték a fejüket.
Múlt az idő, s nem mutatkozván elegendőnek, át kellett tolni az ünnep határidejét 1894. január 6-ra, addig Révai Mór csakugyan kigondolta, miképp lehetne Jókaiból tőkepénzes, s egy szép nyári napon beállított hozzá a Svábhegyre, előadta neki, hogy az összes műveinek egyöntetű, százkötetes kiadását tervezi a jubileumra, amelyből az ő számítása szerint már az ünnep napján százezer forint tiszteletdíjat adhatnának át neki.
Jókai ránézett gyanakodva:
– Meg van maga, öcsém, bolondulva? Hisz az én műveim nem az enyémek, szét vannak szórva Pontius Pilátusnál, amennyi kiadó csak volt ezen a magyar planétán ötven év óta.
De a fiatal kiadó csak mosolygott: jól tudja ő ezt, hanem iszen azért van ő a világon, hogy ezeket összeszedje, s hogy érintetlen maradván továbbra is a jogok, erre a kivételes alkalomra mindenik átengedje a maga köteteit, megkapván belőlük a hasznát, s ezzel eléje tárta a számításait, de bár azokba be se pillantott Jókai a világért sem – utálta ő a számokat, mindössze annyit mondott sajnálkozó mosollyal:
– Verje ki, kérem, a fejéből ezt a képtelenséget!
Révai azonban most még nagyobb szívóssággal vette kezébe a dolgot, elfogadtatta a bizottsággal, s olyan nagyarányú és leleményes tevékenységet fejtett ki, hogy mire a jubileum napja felvirradt, már akkor ott húzódott meg az ünnepélyekre feldíszített terem egyik asztalán a különböző emléktárgyak, képek és díszoklevelek közt selyem borítékban a Belvárosi Takarékpénztárnak egy százezer forintos számlakivonata is. De hát nem ment az olyan könnyen, míg végre minden rendbe jött, s nemes harmóniában összevágott. Egy egész évig tartott ez a nagy készülődés, éppen szélcsendes év volt, a magas politika pihent, mindenki csak erre készült, erről beszélt, s ebben volt ennek az ünnepnek a nagyszerűsége, hogy „oly sokáig volt a szőnyegen”, ahogy a politikusok szokták mondani.
A kormány azon tanakodott, hogy a király mivel járuljon hozzá az ünnep emeléséhez. Wekerle a titkos tanácsosságot gondolta. Előbb azonban magánál Jókainál tapogatóztak, hogy mit szeretne. Az öregúr elgondolkozott, mi lenne hát még a világon, amit ő szeretne? Rendjele van már, címet nem akar, mert híre jár, hogy az egyetem doktorrá emeli, s ezentúl dr. Jókai Mór lesz. Hát végre is abban állapodott meg, hogy egy legfelsőbb kéziratot szeretne legjobban, egy handbiletet a király néhány meleg sorával.
Hanem iszen éppen ez az, amitől megijedt Tisza Lajos gróf, a király személye melletti miniszter, derék magyar ember, Jókainak erős barátja, de a formáknak is. Fölturkáltatta Bécsben talán az egész Archívumot, volt-e már eset rá, hogy egy Habsburg-király az alattvalójával ne a miniszteren keresztül levelezzék?
Arra bizony nem talált egy esetet sem. (Vagy rossz levélírók a Habsburgok, vagy rossz helyen kereste a levelek nyomait.) Tisza Lajosnak csak egy nem jutott eszébe a precedensek keresésénél, hogy Habsburg-királyok, az igaz, már voltak azelőtt is – de Jókaik nem voltak, s következésképp Jókai-jubileumok se. Maradtak tehát Bécsben a formáknál, és Jókai nem kapta meg, amit a királytól várt. Ezzel egyik legnagyobb öröme romlott meg.
A másik szuverén, a parlament is szeretett volna valamely részt venni az ünnepélyben. Tervben volt, hogy a Ház határozatilag száz darab példányt rendel meg a százkötetes kiadásból, s azokat az egyes főiskoláknak és intézeteknek osztja szét. De mielőtt az indítvány megtörtént, az ellenzék már összebújt, hogy szívesen megszavazza a száz példányt: megérdemli Jókai, hogy a törvényhozás nyújtsa neki ezt az elösmerést, de az ellenzék viszont indítványozni fogja, hogy a Kossuth Irataimból is rendeljen meg az országgyűlés száz példányt az állami költségvetés terhére.
Hát bizony erre se lehetett mondani, hogy nincs igazuk – és az egyik indítványt elsöpörte a másik indítvány szele.
Így olvadt el az ünnepélynek a legértékesebb két gyöngye, az egyik a spanyol etikett penészes ecetjében, a másik a magyar ellenzék vörös borában. Ennek dacára páratlanul hat nagy arányaival és komoly fényével ez az ünnepség, s hosszú emberöltőkre alkalmas izgatni, buzdítani az érkező írói nemzedékeket. Más népek is ünneplik íróikat virággal, ódával, szeretettel, köszöntőkkel járulnak eléjük olvasóik. Sienkiewicznek a szegény lengyelek birtokot és kastélyt vesznek, az angolok „kapust állítanak” nagy tudósaiknak, íróiknak, a spanyolok szerenádot adnak nekik, a németeknél egy krigli sörre toppan be hozzájuk a császár, sokféle módja van a kitüntetésnek, de ez a mienk mindent felülmúl, a magyarok megálmodtatják királynak.
Szép téli nap volt ez a január hatodika! A vén Duna beállt. A napfény mindamellett besütött a Vigadó óriás ablakain. Ott gyülekeztek össze az ünnepségek első napján a tisztelők. Ott volt az egész kormány díszmagyarban élén Wekerlével, ki hóna alatt tartotta kardját, hogy ne csörömpöljön. Balról a hadtestparancsnok, Lobkovitz herceg foglalt helyet egész raj tábornokkal. Aztán a parlamenti tagok sorakoztak, élükön a Ház elnökével, Bánffy Dezső báróval. Zászlós urak, főrendek nagy sora, majd az Akadémia fekete alakjai, hátul a vármegyék és a városok küldöttségei mozognak. Jelen van minden megye és majdnem minden város. Még Ugocsa is eljött – nunc tandem coronat.
Mikor mind együtt voltak már, akkor belépett Jókai az udvarával. Fekete bársony magyar ruhájába öltözve, inkább látszott daliás öreg vitéznek, mint poétának. Ruganyosan lépdelt az éljenző közönség sorai közt az emelvényre. A miniszterek felálltak helyeikről, s fejük meghajtásával üdvözölték. Olyan volt ez, mint egy szép mese. Letette kócsagtollas kalpagját egy asztalra, s keresztbe font kezekkel hallgatta végig a királyi üdvözletről vett hírt, aztán a királyné üdvözlete villanyozta fel, ezt követték a királyi vérből származó személyek írásbeli üdvözletei, a József főhercegé, a Stefánia főhercegasszonyé (hej, ha élne a szegény Rudolf királyfi, itt lenne most), a Koburg Fülöp hercegé, a bolgár fejedelem francia sürgönye. Majd az üdvözlőbeszédek következtek, állva hallgatta, állva felelt, csodaszép dolgokat felelt, új küldöttség, új beszéd, új felelet, sohase akart vége szakadni. Már a hallgatást is elunták sokan, de ő ritka lélekéberséggel felelt. Minden elvonult előtte, ami lelkét meghizlalja – csak a hatvankilenc esztendejéből nem mert itt mutatkozni vagy húsz.
Mindenki fáradt, kimerült volt már, csak ő nem, mert neki az ünneplés az elementuma. Más ember is szereti talán, mert céljai előmozdítására szolgál, szereti úgy, mint a gyógyvizet a következményei miatt, de Jókai magáért az ünneplésért szerette az ünnepeltetést, ő akkor is szerette, ha ártott neki, mint az alkoholista az alkoholt. Hasonlíthatatlan volt ilyen ünnepélyeken a magatartása. Minden más ember zavarban van, feszélyezi a szokatlanság. Jókai ilyen helyzetben volt a legtermészetesebb. Ha nem ünnepelték valahol, akkor jutott zavarba.
És mit szóljunk még e káprázatos, mesés napokról – az ötvenéves aranylakodalmon a múzsával? Mit emeljünk még ki? Azt, hogy ott voltak körülötte a politikai élet vezérférfiai: Tisza Kálmán, Széll Kálmán, gróf Apponyi Albert, Wekerle Sándor, gróf Szapáry Gyula és valamennyien? Elmondjuk-e, hogy a tiszteletére rendezett színházi estéken zsúfolva volt mind a Nemzeti Színház, ahol A szigetvári vértanúkat adták, mind a Népszínház, ahol A cigánybárón mulatott a közönség, s hogy egész virágkertek vándoroltak oda? Hogy a fogadó-este mennyire sikerült, hogy az operai bálon jelen voltak az arisztokrácia hölgyei majdnem mindnyájan. (Hiszen ez mind csak lappália.) Vagy részletesen elsoroljuk az ajándékokat, a képeket, melyeket jeles művészek festettek számára (köztük Munkácsy is), az albumokat, díszokleveleket, melyeknek egyike-másika megfordítva képviselte az ő könyveit; ezeken kívül volt a smaragd és gyémánt, mint a fővárosi oklevél vagy az Adria színarany tábláján; az övéiben belül van. Vagy a százezer forintos csekkre irányítsuk a figyelmet, melyet ünnepélyesen kellett volna átadni a program szerint, de Jókai mindig restellte ezt a sivár prózát, úrias érzéke ellene szegült.
Minden volt, ami csak telhetett a szegény országtól, a sajtó hetekig csak róla írt, az egyetem doktori diplomát adott neki, s ezentúl előszeretettel írja magát dr. Jókai Mórnak, sok város az arcképét festette meg.
Soha még írót úgy nem dicsőítettek, csak éppen hogy Te deumok nem voltak a templomokban, csak éppen a harangok nem zúgtak a tornyokban.
(folytatjuk)
