Miközben a gyarapodó városok-falvak temetői egyre szűkösebbek, a kiöregedő, fogyatkozó falvakéi pusztulnak. Mindezt egyik olvasónk Sepsimagyaróson készített fotói, na meg a földre dőlt, gazzal eltakart, vagy éppen eltűnt régi – jobbára gazdátlan – sírkövek kapcsán megfogalmazott gondolatai juttatják eszünkbe.
És bizony, így, halottak napja környékén még szembetűnőbb a különbség: a gazdagon – már-már túlzottan – díszített, virágözönbe öltözött, túlzsúfolt sírkertek és a düledező, írásaiktól, jellegzetes díszítőelemeiktől „megfosztott”, talán több száz éves kövekkel megszórt, gondozatlan temetőkertek látványa, ahol előbukkan még egy-egy gondozott sír, elgondolkodtat. A sírkövek is meghalnak?
S bizony, a közösségi médiát is megjárt felvételek láttán többen is felkapták a fejüket, hogy egykori szülőfalujukban, elhunyt rokonok szülőhelyén is ez a kép fogadta.
Pedig, ha műemlék, történelmi, vagy éppen kultúrtörténeti értéke nincs is egy-egy megkopott sírkőnek – bár ilyent is bizonyára számosat fel lehetne fedezni –, a hozzátartozók sem tartják már számon, és nem is gondozzák a síremléket, minden egyes kő, obeliszk, netán szobor felbecsülhetetlen helyi érték. Megmentésük, méltó és szakszerű elhelyezésük abban a sírkertben, ahol jelenleg porladoznak, minden temetőgondnokságnak – legyen az egyházközség vagy éppen önkormányzat – elsőrendű kötelessége lenne. Ráadásul szinte semmibe nem kerül, ha jól szervezett közmunkával (mennyire elkopott ennek a szónak is az igazi jelentése!), a helyi közösség egészét – az iskolásoktól a nyugdíjasokig – bevonva végzik el a munkát.
A sírkövek is meghalnak. De nem mindegy, hogy mennyi ideig hirdetik elődeink lassan porladó emlékét...
