Rövidre szabott életében Ő is mindig kereste a helyét. Fotográfus szeretett volna lenni, s ezért az általános iskola után továbbtanulni kívánt, de iskoláztatásáért el kellett volna adni egy borjút. „Az apám makacs székely volt, jobban bízott a kész-borjúban, mint az én ezutáni-fejemben”, mondta utólag, cseppet sem neheztelve szüleire. Járta hát a neki kiszabott utat, állandóan keresve a kitörés lehetőségét. Vasmunkás lett, szülőfalujából, Lécfalváról ingázott Brassóba. Keresetéből megvásárolta első fényképezőgépét, az édesanyja jóvoltából fotólaborrá alakított nyári konyhában hívta elő az emlékképeket: „öregekről, fiatalokról, hétköznapok szürkeségéről, vasárnapok öröméről”, írja a kortárs barát, Kakas Zoltán. De ennyi nem elégítette ki – igazi fotóssá szeretett volna válni. A múló pillanat megörökítésével az örök életnek kívánt emléket állítani. Tudatosan keresni kezdte hát a mondanivalóját az általa kívánt módon visszaadó fotótémákat. Brassó, a nagyváros kínálta is a lehetőségeket. De a vonat mindig hamarabb indult, mintsem ő befejezte volna munkáját. Legendássá vált a mód, ahogyan ideiglenes brassói lakossá vált: hogy minél többet időzhessen a város utcáin, albérletet keresett magának. Fizetéséből azonban nem futotta bútorozott szobára. Valahol az óváros egy félreeső utcájában meglátott egy udvar mélyén egy halottaskocsit. Azt bérelte ki aprópénzért. Nem kellett neki asztal, ágy, csupán egy csóré villanykörte és tető a feje fölé. Rendíthetetlen makacsságával végül célját elérte: fotóriporternek alkalmazták a megyésítés után induló Cuvântul nou újságnál. És aztán lassan jött a hírnév is, fotóit az akkori hazai – magyar és román nyelvű – sajtókiadványok mindenike előszeretettel közölte. De Bartha Árpád ennyivel sem elégedett meg. Kísérletező alkat volt, a fotóművészetben a kor meghatározta technikai lehetőségek és korlátok határait feszegette. És felfedező is volt – a sors fintora, hogy a vakok számára készített relieffotóival dicsőség nem jutott osztályrészéül.
Bartha Árpád életének kivonatos felelevenítése azért is szükséges, mert mostanság már egyre kevesebben ismerik. Egy-egy híressé vált fotója – a faluvégi, keresztre feszített pléh-Krisztus rozsdás szeggel átvert lábfejét már ellepő víz a keresztény világban ma is üzenethordozó felvétel – feltűnik néha, művészetét az utókornak átörökíteni szándékozó jó emberek 2004-ben és idén is, születésének 80. évfordulóján albummal kísért életmű-kiállításokat szerveztek tiszteletére.
Nos, ennek a kiváló fotóművésznek egyik monumentális alkotása keresi most helyét. Bartha Árpád egy ma már kevésbé alkalmazott műfajt, a fotómurált is kipróbálta. Egyik, huszonnyolc képkockából álló, megcsonkolt fákat ábrázoló összeállítása évekig a bukaresti Kriterion Kiadó igazgatói irodájának falát díszítette – míg a hatalom el nem távolította ezt a – Domokos Géza megfogalmazásában – siratófalat. Egy ideig még egy lépcsőaljban várta jobb sorát, aztán nyoma veszett. Átvészelte az időket azonban egy másik, szerkesztősége főnöki irodájába készült fotómurálja, a három hatalmas pannóra rögzített, már-már szürreális fotóálom-triptichon a Cuvântul nou sajtóházból való kilakoltatása után a Székely Nemzeti Múzeumba került. Ennek a műalkotásnak kellene megfelelő helyet találni, kár volna a múzeum raktárában porosodnia. Felmerült az ötlet, hogy a lécfalvi, Bartha Árpád nevét viselő kultúrotthonba kerülhetne, de talán mégis inkább Sepsiszentgyörgyön, valamelyik művelődési intézmény közönség által látogatott helyiségében lenne a méltóbb helye. Leginkább abban az erdélyi fotómúzeumban, amelynek megvalósítása rég várat magára, s melynek, akárcsak az Erdélyi Művészeti Központnak, Sepsiszentgyörgy lenne az ideális helye. Megvalósításáig, bízunk benne, Székelyföld kulturális fővárosában kerül olyan intézményvezető, aki ideiglenesen befogadja Bartha Árpád egyetlen megmaradt fotómurálját.