Jó érzés olyan európai politikusokat hallgatni, akik hittel, meggyőződéssel beszélnek az autonómiáról, akiknek sikerült már kiharcolniuk az önrendelkezést, alapvető jognak, kisebbségben élő népek számára a megmaradás elengedhetetlen feltételének tekintik azt. Jó érzés, mert felébred a remény, ha másoknak sikerült, számunkra sem lehetetlen.
Ugyanakkor intő példa, hisz minden ilyen előadásból kiderül: több évtizedes, nagyon következetes küzdelem áll az elért eredmények mögött, egységes nemzeti és politikai fellépésre volt szükség, hogy megvalósítsák az önrendelkezést.
Bőséggel van, amit tanulnunk az európai autonóm közösségek politikusaitól, még akkor is, ha minden ilyen találkozón, előadáson elhangzik, hogy egységes recept nem létezik, minden népnek magának kell megalkotnia autonómiáját, megtalálnia azt az önrendelkezési formát, amely számára a fejlődést biztosíthatja. De az is egyértelműen kiderül, mindenekelőtt a pontos célt kell meghatároznunk, elengedhetetlenül szükséges kidolgozni a többlépcsős autonómiamodelleket úgy, hogy azok valóban minden romániai magyar politikus számára elfogadhatóak legyenek. Belső kompromisszumra van szükség, olyan egység megteremtésére, amely lesöpörhetetlenül sugározza a román hatalom felé a magyarság önrendelkezési igényét. S ezt elsősorban a romániai magyar politikusoknak kell felismerniük.
Nyilatkozatok, jelszavak szintjén sokszor hallottuk: az autonómiaharcnak egységbe kovácsoló ereje lehet, ez az a cél, amelyért érdemes, sőt, össze kell fogni. Gyakorlatilag azonban eddig inkább szétválasztó ereje mutatkozott meg. A túl lassú vagy túl gyors lépések miatti viták, a másik fél jó szándékának megkérdőjelezése mind-mind olyan indulatokat gerjesztett, amelyek tovább növelték a szakadékot. Nagy a gyanakvás, a bizalmatlanság, mindkét tábor a másik hatalomra törését, pozíciói megőrzését véli felfedezni minden lépés mögött, és a hadakozásban elsikkad a lényeg.
Tőkés László most ismét próbálkozik, összefogást sürget az autonómiáért. Közösen kell megkeresni a hatásos politikai eszközöket — vallja, de kérdés, kezdeményezése talál-e befogadót. Pedig ha valóban autonómiát akarunk, ez az egyetlen járható út, ez a legfontosabb tanulsága az európai példáknak. Ha politikusaink felismerik, akkor valóban van remény, és elkezdődhet az a hosszú küzdelem, amely elvezet az önrendelkezéshez, a területi és kulturális autonómiákhoz. Ha az erőfitogtatás, a hatalomvágy, a sértettség kerekedik felül, akkor már az első lépéseknél elbukunk, és nem biztos, hogy az erdélyi magyar közösségnek marad még ereje a feltápászkodáshoz.