Nem szokványos módon kezdte vállalkozói életét Hermány Sándor. Hiszen már kamaszkorában járta a piacokat, sőt, 17 évesen az édesanyja nevére céget jegyzett be. Árultak élelmiszert, majd ruhát, cipőt, amit Törökországból, Lengyelországból szállítottak. Mindezt úgy meséli, mintha akkoriban, a kilencvenes évek elején minden szakiskolás kamasz ezt tette volna.
Ösztönösen csináltuk
– Hogy jut eszébe egy fiatalnak, hogy „munkába” álljon?
– Már 1992-ben szabadidőmben újságot, öntapadósokat árultam, mindent, ami akkor újdonságnak számított, s tíz százalék az enyém volt. Mindenfélével foglalkoztunk, cserkészkedtünk, sportoltunk, de a zsebpénz is jól jött. Ösztönösen csináltuk. Például az iskolában tudták, hogy szerdán nem jövünk, mert mentünk a barátommal a baróti piacra busszal árulni. Aztán jött a varroda, ahol húsz ember is dolgozott egy időben, a kávéüzlet szintén Baróton, a faüzlet. De úgy döntöttem, hogy elmegyek Olaszországba dolgozni, egyik itteni barátom hívott. Négy és fél év lett belőle.
– Mivel foglalkozott ott?
– Építkezéseken dolgoztam, s ott tanultam meg a szakmát is. Azelőtt soha nem dolgoztam, csak mozgolódtam, ott tanultam meg, mit jelent a fizikai és szakmai munka. Az első hónapok nagyon nehezek voltak, de ekkor tanultam meg a vakolást á-tól z-ig, sőt, egy külön stílust alakítottam ki. Egy év és két hónap után már ott is saját vállalkozásom volt egy olasz barátommal, hat személlyel dolgoztunk. Arra büszke vagyok, hogy három olasz is nekem dolgozott három évig, amíg hazaköltöztem. Sőt, az egyik eljött, s három hónapig itt volt, amíg itthon is elindítottam a céget.
– Miért jött haza?
– Hazahozott a szívem, de a kapcsolatok nem szakadtak meg, minden évben megyünk Olaszországba, és hozzánk is jönnek. Az esküvőmre például, ami négy évvel hazaköltözésem után volt, kilenc olasz vendég jött el, közülük hét addig sosem járt itt. Úgy érzem, mintha kint is volna egy családom, mert befogadtak, minden nyáron meglátogatnak, mi is visszajárunk. Én felnézek rájuk, mert – azt kell  mondanom –, hogy sokkal jobb emberek, mint mi. Sokat tanultam tőlük, nemcsak szakmát, hanem a szokásaikról is. Nekünk furcsa, de nagyon egyszerű íratlan törvényeik vannak. Például volt két barátom, akik nem beszélgettek, haragban voltak, sokszor én közvetítettem közöttük. Történt az egyiknél egy szerencsétlenség, felgyúlt a háza, s hát ott van a másik segíteni az oltásban. Amikor rákérdeztem, azt mondta: amikor bajban van, harag nincsen. Ezt megtanulhatnánk tőlük, sokkal jobban működik náluk például a kommunikáció, a családok több nemzedéke együtt lakik. Engem nagyon szerettek, azt mondták, hogy te olasz vagy, csak máshol születtél, Magyarhermányban.
Amit nem használsz, nem érték
– Hogyan indult itthon a vállalkozói élet?
– Az az igazság, hogy kint felkapott voltam, nagyon jól kerestünk, csak vakolást végeztünk, géppel, hetente egy házat. Volt hónap, hogy húszezer eurót is megkerestem tisztán. 2006 húsvétján jöttem haza, ötön nekifogtunk dolgozni, s nagyon jól lehetett fejlődni. Szentgyörgyön ugyan nem kaptam munkát, de Brassóban rengeteget, egyik munka hozta a másikat, s hamar fel is szaporodtunk, volt, hogy negyven-ötven emberrel dolgoztunk. Segített persze a kezdőtőke is, gépekbe fektettük, de a legfontosabb az volt, hogy olyan tudással rendelkeztem, ami a nagy munkákhoz kellett. Brassóban nagy csarnokokat, üzletházakat festettünk le, a környéken nem nagyon volt például nagy kapacitású festőgép, ami a mosható festéket felfújta. Ráadásul rövid idő alatt. Akkor nagyon szép pénzeket kerestem. Naponta 5–6 tonna festéket használtunk fel. A nyereséget pedig mindig valamibe – főleg ingatlanba – befektettem. Mert, ami pluszban van, csak tudatilag van és fontos, de ha nem használod, már nem érték.
– A hirtelen fejlődés, a siker nem „bolondítja” meg a vállalkozót?
– Nem, én paraszt családból származom, az egyszerű ember gondolkodását örököltem, azt is szeretem...
– ...vagyis a józan paraszti ész vezérelte...
– ... igen, bár az idők folyamán biztos, hogy én is változtam.
Tervszerűség
– Közben más vállalkozásokba is kezdett.
– Igen, bár azok is úgy jöttek – például a IAIA udvarán a rendezvényterem –, hogy akartam nősülni, s nem volt, ahol a nagy családnak, sok barátnak megszervezni az esküvőt. Akkor már több csarnokot megvásároltam ott, kapóra jött, hogy mire használjuk. Az építkezés, amit jelenleg húsz emberrel végzünk, s már jövőre is van két nagyobb munkánk leszerződve, jól működik most is. Főleg fővállalkozókként dolgozunk, és van néhány cég, amelyekkel jól együtt tudunk működni. Kölcsönös az előny, s ezt érdemes lenne szélesebb körben kihasználni. Aztán az ingatlanbefektetés mellett a rendezvényterem és – igaz, néhány éve készül – egy házias ételekkel, jelleggel működtetett kiskocsma befejezése is tervben van, ahol nem hormonnal felpumpált alapanyagokból, hanem falun nevelt állatok húsából készítjük majd a menüt. Mert ez hiányzik Szentgyörgyön.
– Mi kell ahhoz, hogy mindez működjön, mi adja a motivációt? Kell a belső késztetés?
– A belső késztetés mindenképpen kell, amit fentről a Jóisten adott, és kitartás. Amikor nem magamra költöttem, hanem befektettem, mindig a jövőre gondoltam. Mit akarok elérni 5–10 év múlva.
– Ezek szerint mindez tervszerű volt, korántsem véletlen.
– Igen, az a tervem, hogy 2021. február 27-én, akkor töltöm a 45 évet, úgy vonuljak vissza, hogy maradjon időm a leányaimra. Most is én viszem bölcsődébe, akkor a nagyobbikat már iskolába. Addig még van három év, mindent le akarok osztani, hogy ki mivel foglalkozik. Persze nem vonulok teljesen vissza, de csak egy bizonyos időt dolgozom majd naponta. Mert amikor hajtjuk magunkat, nem adunk időt a gyermekeknek, a feleségnek, a tágabb családunknak. Sok vállalkozót ismerek, egyesekkel együtt nőttünk fel, a baj az, hogy nem tudnak leállni: még ezt is, azt is meg kell valósítani. S ez a még addig tart, amíg már nem lesz idő egyébre. Én két idősebb embernek sokat köszönhetek, mert tőlük egy csomó mindent megtanultam. Halada Laci bácsival együtt jártunk piacra, Törökországba, sokat mesélt, László János pedig gyermekkoromban volt meghatározó, amikor mesélt az ecetgyáráról, a méneséről, amit az átkosban mind elvettek tőle, megtanított egy csomó dologra. Én is azt szeretném, hogy a tudást adjam át a gyermekeimnek, mert a vagyon önmagában semmit nem ér.