Ha egy szörnyű tragédia következtében elveszítjük gyermekünket, ha váratlanul felbukkan a testünkben egy súlyos betegség, ha kicsit erősebben nyomjuk meg a pedált, és nem fog eléggé a fék abban a bizonyos pillanatban… Bűntudatot érzünk, ha másképp is dönthettünk volna, de mi van, ha nem rajtunk múlik?
Kapaszkodunk foggal és körömmel, anyaoroszlánként védelmezzük ártatlanságunkat, amíg lehet, de lassan elfogy az erőnk, alámerülünk a semmiben, és behunyjuk a szemünket… És megpróbálunk imádkozni… Aztán másnap újra tudományos magyarázatokat keresünk az interneten, de egyre nagyobb lesz bennünk a bizonytalanság, és egyszer csak felszínre törnek azok az érzések, amelyeket olyan rég nem éreztünk már. A szeretet, a hit, a béke, hogy itt vagyunk, és amíg együtt vagyunk, minden rendben van. Később találkozunk néhány jó emberel, meghallgatunk néhány jó tanácsot, és újra erősnek érezzük magunkat. Nem, ez velünk nem történhet meg! És úgy éljük a mindennapjainkat, ahogy mindig is kellene, érzékenyen a mások problémái iránt, rácsodálkozva a világra, mely olyan hatalmas bennünk. A lelkünk akár egy végtelen óceán, melynek legaljára süllyedtek a napi gondok, a munkahely, kollégák, önérzetünk. A felszín csendes, és kristálytisztán tükrözi vissza a hegyeket, fákat, virágokat. Micsoda öröm lehetne az életünk, ha nem volnánk olyan kishitűek! Aztán várni kezdjük, hogy bekövetkezzék az a bizonyos, és végre minden visszazökkenjen a régi kerékvágásba. De jönnek újabb fuvallatok, a felszín pedig újra remegni kezd, majd hullámzani és örvényleni. Álmunkból felébredünk, ébrenlétünkben álomba szenderülünk, és alvajárókként egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy újra kapaszkodunk a semmibe. Miért ne történhetne újabb csoda, hisz annyi csodát láttunk már… És újra reménykedünk, és újra csalódunk, mert ezek együtt járnak, kéz a kézben. Csalódunk, mert reménykedünk. Hogyan lehetne kivédeni ezeket a szörnyűséges érzéseket, hogyan lehetne erősnek maradni, feloldódni valami hatalmas, emberfeletti hitben? Talán nincs is más hit, mint az emberfeletti…
Túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy irányítani tudnánk az életünket, és ahhoz is, hogy félelem nélkül szembenézzünk a sorsunkkal. Minden életnél van jobb és rosszabb, a mi életünk a mi keresztünk. Vajon mire jó a sok remény, tagadás? Pár napja láttam egy kiskutyát, amelyet korábban elütött az autó. A jobb mellső és hátsó lába gipszben volt, a hasán hosszú varrás, de farkát csóválva, boldog vakkantásokkal vonszolta magát a gazdája után.