Csak a legritkább esetben fordul elő, hogy egy pár tartósan egyedül él egy magányos, lakatlan szigeten, de még az is ritka eset, ha hosszabb ideig van egyedül saját életterében. Az eleinte együtt turbékoló párocskából család lesz, és gyakori jelenség, hogy kis közösségükhöz – gyakorlati okokból vagy vonzalomból – tartozik még valaki a rokonságból. Az is előfordul, hogy egy idő után az egyik fél afféle pártoskodót keres magának környezetéből. És ez nem kis terhet helyez a párkapcsolatra.
Általában elmondhatjuk: minél nagyobb egy csoportosulás tagjainak száma, annál nehezebb tartósan megértésben élni egymással.
Az anyósnak a tapintat és a figyelmesség angyalának kell lennie, nehogy elrontsa vagy veszélyeztesse a fiatal pár közösségét, ha állandóan együtt vannak. Ezek az anyák gyakran még mindig majomszeretettel csüngenek szemük fényén, tudat alatt, rejtetten az a bizalmi igényük, hogy elnyomják a házastársat, és megpróbálják betölteni a helyét. Ha anya és fia szövetségre is lép a feleség ellen, az pokoli lehet, és gyakran az egész családot szétrombolja.
A szülők beavatkozása nélkül is rájöhet a pár arra, hogy valamelyiküknek nem sikerült elszakadnia a szülői háztól, és ennek komoly következményei lehetnek akkor is, ha a szülői otthon messzire van a fiatal pár lakhelyétől.
Vannak feleségek, akik „ó, az én apukám” jelszóval továbbra is rajonganak az édesapjukért, de aztán már annyira, hogy párjuk minden megnyilvánulását, közeledését az „isteni papa” magatartásához viszonyítják. A férj azonban hamarosan ráébred, hogy sohasem tud megfelelni ennek a követelménynek. És vannak férjek, akik nem sokkal az esküvő után finoman közlik feleségükkel, hogy még van fejlődnivalója, ha a tűzrőlpattant, konyhatündér édesanya nyomdokaiba kíván lépni.
Az már különösen elgondolkodtató jelenség, ha egy pár szükségesnek tartja, hogy a környezetéből szövetségest, afféle pártoskodót keressen magának. Akik még a gyerekeikből is pártoskodót csinálnak, azoknak rendszerint komoly problémáik lesznek. Az ilyen fejlemények különösen azokban az esetekben tragikusak, amikor a gyerekek valamelyik szülő szorultságától hajtva maguk állnak a pártjára, hogy a szenvedő anyát vagy apát megvédjék a másiktól.
A kisfiúknak, akik hetedik életévüktől kezdve anyjukat védelmezik a brutális apától, kevés esélyük lesz, hogy valaha is azonosuljanak férfiszerepükkel. Inkább olyanok szeretnének lenni, mint az anyjuk, és később emiatt gyakran súlyos problémákkal kell szembesülniük a párkapcsolatban.
Az állandó viszályok légkörében a házasság nem létezhet, a család nem tud egészségesen fejlődni. Tudatában kell lennünk, hogy ritkán kerülhetjük el a kellemetlenséget partnerünk valamely hiányossága miatt. Ugyanakkor, ha hallgatagon és megadóan tűrünk, ha mindig „lenyeljük” a mérgünket, az hatással lehet lelki és testi egészségünkre.
Az egymást szerető társaknak kölcsönösen meg kell tehát engedniük, hogy kipanaszkodhassák magukat, feltárhassák bajaikat egy bizalomra méltó, toleránsan és szeretettel meghallgató barátnak. Ennek előfeltétele, hogy e kívülálló legyen mindkettőjük barátja, legyen ítélőképessége, és tudjon titkot tartani. Ezzel a módszerrel el lehet kerülni az ellenséges táborok kialakulását a családban, mert ha egy pár azt akarja, hogy jövője legyen, nem tűrheti meg a környezetében a pártoskodásnak nevezett mérgező tiszteletlenséget.
Kertész Tibor,
a Gyulafehérvári Családpasztorációs Központ munkatársa
