Tavaly nyolc erdélyi református lelkész utazott Hollandiába azzal a céllal, hogy közelebbről is megismerkedhessen a hollandiai lelkészi szolgálat sajátosságaival. Idén novemberben egy holland lelkipásztorokból álló nyolcfős csoport viszonozta ezt a látogatást, ittlétük alkalmával betekintést nyerhettek gyülekezetek életébe és mindabba, ami meghatározza az erdélyi lelkipásztor szolgálatát. Így szerzett élményeiről és tapasztalatairól a magyarul is kiválóan beszélő Marianna van de Graaf holland lelkésznővel beszélgettünk.
– Mindjárt beszélgetésünk elején magától adódik a kérdés: hol tanult meg ilyen jól magyarul?
– Kolozsváron, ugyanis ott végeztem teológiai tanulmányaim egy részét 1992–1994 között. De nemcsak én jártam a kolozsvári teológiára, hanem már 1968-tól kezdődően jöttek oda tanulni holland diákok, akik fontosnak tartották, hogy ne csak egy-két napra jelenjenek meg Erdélyben, amikor bibliákat hoznak be az országba. És az első diákok, akik hosszabb ideig itt maradtak, éppen a szüleim voltak. Turistavízummal jöttek, és nagyon nehéz volt akkoriban huzamosabb ideig itt maradni. Az akkori viszonyok között senki sem mert tartózkodási engedélyt adni nekik, de senki nem merte őket hazaküldeni sem. És így történhetett meg, hogy két évig Kolozsváron maradtak, és azután is kétévente egy-egy házaspár váltotta egymást. Ez a kommunizmus bukása után is folytatódott, és így kerültem én is a teológiára, ahol előbb könyvből, tanár nélkül kezdtem el tanulni a magyar nyelvet, majd nyilván a környezet segített annak elsajátításában.
– Hogyan emlékszik vissza a kolozsvári diákévekre? Milyen élményeket elevenít fel szívesen az emlékezetében?
– Nagyon szép évek voltak ezek, sokat tanultam akkor. De a legfontosabbnak azt tartom, hogy a kolozsvári évek alatt döntöttem el azt, hogy lelkipásztor leszek. Ugyanis Hollandiában nem olyan egyértelmű, hogy ha valaki teológiai tanulmányokat folytat, akkor a későbbiekben lelkészként is szolgál. Itt, Erdélyben viszont azt tapasztaltam, ha valaki teológiai főiskolára jelentkezik, akkor már el is döntötte, hogy lelkész szeretne lenni. Nálunk ez az elhatározás általában később születik meg a teológusokban, de nem mindenki választja a lelkészi pályát. Én viszont, amíg Kolozsváron tanultam, erdélyi diáktársaimhoz hasonlóan ünnepek alkalmával legációba jártam, prédikáltam, vallásórákat tartottam, és rájöttem arra, hogy ezt szeretném hivatásszerűen folytatni a továbbiakban is. És nagyon megszerettem Erdélyt, itt megismerhettem egy másik kultúrát, és ezáltal sokat tágult a látóköröm. Az itt eltöltött évek során sok barátot szereztem, de azóta már van három keresztgyermekem is, és nagyon sokat járok vissza Erdélybe.
– Melyek a holland, illetve az erdélyi magyar református gyülekezetek közötti legszembetűnőbb különbségek?
– Ez a tapasztalatcsere hasznosnak bizonyult többek között abból a szempontból is, hogy levonjam azt az egyik legfontosabb következtetést, miszerint az erdélyi lelkészek gyakran egyedül maradnak a szolgálatban. Hollandiában a gyülekezeti tagok a legtöbb esetben önkéntes munkatársakként kapcsolódnak be az egyház életébe. Tehát mindenkinek megvan a maga jól meghatározott feladata. Itt a lelkésznek foglalkoznia kell például a templomjavítással, a földekkel vagy éppen a fűnyírással, nálunk viszont mindezek mások hatáskörébe tartoznak. Mi megosztjuk nemcsak a szolgálatokat, hanem ezzel egy időben a felelősséget is. Azért nem könnyű az erdélyi lelkészek dolga, mert a felelősség legtöbbször egyetlen személyre hárul. De azt is megtapasztalhattam, hogy habár az ügyintézés és adminisztráció vonatkozásában jelentős különbségek vannak, mind az erdélyi, mind a holland lelkipásztort az a kérdés foglalkoztatja leginkább, hogy miképpen lehet a gyülekezetet Krisztushoz közelebb vezetni. Ebben nincs különbség közöttünk.
– Hollandiában konkrétan mi a lelkész szolgálati területe, és melyek azok a feladatok, amelyeket gyülekezeti tagok átvállalnak?
– Természetesen a lelkipásztor legfontosabb szolgálata az igehirdetésben, családok látogatásában, bibliaórák és vallásórák megtartásában áll. Ez így van nemcsak Erdélyben, hanem Hollandiában is, de még ezekből a szolgálatokból is van, amelyeket elvégeznek gyülekezeti tagjaink. Ha például több vallásórás csoportunk van, akkor én foglalkozom az egyikkel, a többivel viszont presbiterek vagy más önkéntesek anélkül, hogy beleszólnék a munkájukba. Vagy én ugyan meglátogatok családokat, de rajtam kívül még van egy 25 tagú csoport, amely szintén eljár beteg és egyedül élő emberekhez, vagy olyanokhoz, akik csak egyszerűen beszélgetni szeretnének a hit dolgairól. A templommal sem nekem kell foglalkoznom, én csak az istentiszteletet tartom ott. Viszont ha javítani kell a templom épületén, arról én nem is tudok, mert megvannak a felelős személyek a gyülekezetből, akik erről gondoskodnak.
– Miután belelátott egy erdélyi gyülekezet életébe, melyek azok a tapasztalatok, amelyeket esetleg otthoni szolgálatában, saját gyülekezetében is hasznosítani tud?
– Nagyon jó volt látni, hogy itt az emberek sokkal nagyobb bibliaismereti tudással rendelkeznek. Nálunk, ha összegyűlünk egy csoportban fiatalokkal vagy felnőttekkel, akkor nemcsak a lelkész beszél, hanem általában mindenki megosztja gondolatait a többiekkel arról, hogy mit jelent számára a hit, miként van jelen az életében. Ez mind szép és jó, de a hit kérdéseiről csak akkor lehet beszélni, ha legalább néhány alapismeret is társul hozzá, márpedig ez a legtöbb esetben hiányos. Ezért remélem, találok majd módot arra, hogy egyháztagjaink előbbre lépjenek a Biblia tartalmának megismerésében. De kellemes élményt jelentett számomra azt hallani, hogy a szemerjai gyülekezetben a vallásórán a gyermekek milyen nyíltan és szabadon imádkoztak. Volt, aki a beteg édesanyáért, más az idős nagymamáért imádkozott, és arra gondoltam, ha már ilyen fiatalon ezt megtanulják, ez megmarad felnőttkorukra is. Úgyhogy ezt is magammal viszem, és biztos vagyok abban, hogy ezt a holland kisgyerekekkel is fogjuk tudni gyakorolni.
