Fekete Mártonnal „óraügyben” hozott össze a sors, aztán hosszú beszélgetések kerekedtek a találkozásokból. Olyan ember képe bontakozott ki, aki érzi az idő pulzusát, de nem ért egyet az idők szavával. Értékeli és megbecsüli, tehát menti tárgyi emlékeinket, hobbijával pedig egy letűnt szakma hiányát igyekszik pótolni. Fekete Márton ugyanis mechanikus órákat javít.
– Mikor, hogyan lettél az órák szerelmese?
– Tizenkét éves koromban édesapám – unitárius lelkész volt Felsőrákoson – átküldött egy hívéhez, már nem tudom, miért, és ott a trágyadomb oldalában megláttam egy vékony fém tárgyat, olyan volt, mint egy szeg. Kivettem, és egy óra volt. Egy falióra doboza, megvolt a járószerkezete és az ütőszerkezete, de a számlapja, a súlyok, az ingája hiányzott. Csak úgy kidobták, mert vagy nem értékelték, vagy nem tudták, hogy mi az.
– A legtöbb kisgyerek, amikor megkapja az új játékát, első dolga, hogy szétszerelje – aztán vagy össze tudja rakni, vagy nem. Te mit kezdtél az órával?
– Megtakarítottam, megmostam, kezdtem nézni a fogaskerekeit, evvel kezdtem én meg igazán az órai szeretetet. Sokáig a konyhában volt a vitrin felett, aztán amikor szüleim leköltöztek Árkosra, volt ott egy férfi (Daragics Béla, Árkoson van eltemetve, sírját nincs, aki gondozza, kopjafája még áll – szerk. megj.), nyomorék volt, nem tudott menni, mászott a földön, ő órákkal foglalkozott, nagyon sokat tanultam tőle. Sokszor mentem hozzá, ő magyarázott nekem, ilyenkor ezt, olyankor azt kell megfigyelni, hogy mit lehet javítani, például a csapágylemez, ha ki van kopva, össze kell stáfolni (ütni) a lyukat, vagy hogyan lehet fogaskerékbe fogat átültetni. Az órásságot ő sem tanulta, saját maga jött mindenre rá.
– Rajta kívül mástól tanultad-e a szakmát?
– Nem, nagyon sok mindenre nekem is magamtól kellett rájönnöm. Nemcsak az órák, hanem a kőművesszakma, a villanyszerelés, a lakatosság, a bádogosság, a kovácsmunka, sok minden érdekelt, még a nadrágot is megvarrtam. Volt egy kerekes Felsőrákoson, sokszor elnéztem, hogyan készítette a fakereket, az agynak egyfajta fát használt, a fentőknek másfajtát, a külső falnak, amelyre húzzák rá a ráfot, megint mást, attól függően, a keréknek melyik része milyen terhelésnek van kitéve. Falun egy szekérre tizenöt-húsz mázsa súlyt is rátettek, annak a négy keréknek el kellett bírnia ezt a terhelést.
– A székely ember számtalan dologhoz hozzáfog, és többnyire sikerrel el is végzi, amihez hozzákezdett.
– Megjavítottam még Árkoson egy állóórát, Szárazajtáról került oda, két ökör árába került az 50-es években. Nyolc hangvillás óra volt, nem is ütött, állt is meg mindegyre. Amikor szétbontottam, és meglátta a tulajdonos a rengeteg alkatrészt, azt mondta, sose tudom összerakni. Mondom, ember, mit fizet, ha meg tudom csinálni? Abban az időben nem lehetett vajat kapni, hát öt csomag vajért és egy liter szilvapálinkáért megjavítottam. Jó, hát fiatal voltam. Az az óra a mai napig is működik, elvitték Kökösbe a rokonok.
– Szeretted volna magad képezni órajavításban?
– Édesapámnak mondtam még gyermekkoromban, amikor az óra szeretete kezdődött, de azt mondta, fiam, az órásoknak már jár le, jó lett volna, ha száz, százötven évvel ezelőtt születtél volna. S igaza volt, mert a régi mesterek, Pásztori, ezek ki vannak halva, a városban csak egy órásról tudok, a Sugás Áruházban. Még később is lett volna egy lehetőség, 1990-ben édesapám Svájcban megismerkedett egy holland papnővel, testvérgyülekezeti kapcsolatot teremtett Árkossal, s ez a papnő mondta, hogy ha tudnék németül, akkor kivitt volna Hollandiába egy órajavító műhelybe, de mivelhogy ez nem volt meg, így elmaradt.
– A toronyórák nem érdekeltek?
– Dehogynem. Volt egy olyan esetem, hogy Kőröspatakon a katolikus templom tornyába fel akartam menni, s azt mondta a plébános, oda ne menjen, mert a toronyórát elrontja. Hát az az óra el van romolva, nem kell nekem elrontanom. Ott van Homoródszentmártonban egy 17. század eleji toronyóra, egy székely ezermester építette, azt megnéztem, nagyon érdekes szerkezet, el van osztva négy tengely a toronynak mind a négy oldalára, üti a negyedet, felet, háromnegyedet és egészet. Egyet, kettőt, hármat, négyet a kicsi harangra, és üti az órát a nagy harangon. Gyönyörű, nagyon érdekes szerkezet, van egy szőtt-font háló fémből, abba vannak téve kövek súlynak, az még eredeti állapotban úgy van.
– Megpróbálnál toronyórát megjavítani?
– Hatalmas kihívás lenne, oda már kellenének szerszámgépek, az ilyen toronyórák több száz évesek, fel kéne újítani a síkperselyeket, mindent... meggondolnám.
– Most is szóba került Felsőrákos, korábbi beszélgetéseink alkalmával is többször elragadtatással beszéltél szülőfaludról. Mitől különleges ez a falu?
– A felsőrákosi népet én úgy jellemzem, hogy embertisztelők voltak, száz méterről a kalapot levette az atyafi, s azt mondta, Isten áldja meg, tiszteletes úr. A mostani ember nagyon el kéne hogy gondolkozzon ezen, egy kicsit nagyon rossz irányba ment el ez a világ. Régen sok mindent kalákában végeztek az emberek. Az asszonyok együtt mostak, hatalmas nagy csebrek voltak, azokkal mentek a Kormosra, sulykoltak, énekeltek, hallották fenn, Fülében is, hogy a rákosi nők mosnak. Amikor valaki megnősült vagy férjhez ment, annak nem kellett búsulnia, hogy hol fog lakni, fizetni harminc évig a részletet, ilyen nem volt. Nekiállt 50–60 ember, kalákában egymásnak a házat felépítették. Elment szántani 30–40 fogat, kaszálni 50–60, száz ember, mentek egymás után, egymásét kaszálták le, egyik nap egyikét, másik nap másikét, be volt fejezve. S így könnyen éltek. Csak mi történt? Jött a kommunista rendszer, amely mindent tönkretett, mind a vallási életet, mind a gazdaéletet, nagyon sok ezüstkalászos, aranykalászos gazdaember volt, akit megfogtak s elvittek, az embereket leszegényítették. Voltak a faluban vallásüldöző emberek is, édesapám ki volt rajzolva a faliújságba, hogy rendszerellenes, de ő mindig abba járt, hogy szolgálja a népet, szellemileg is, és gyógyította is. Édesapám az orvosit egyszerre végezte a gyógyszerészetivel, színjelessel végzett el tizenegy hónapot, s akkor kirakták az egyetemről, mert nagyapámból kulákot csináltak. De kapott egy olyan diplomát, hogy mehetett bármelyik kórházba fő­asszisztensnek sebész-belgyógyász mellé. A teológiát azután végezte el. Gyógyította az embereket Felsőrákoson, s ha azt kérdezte valaki, mivel tartozom, tiszteletes úr, azt mondta, semmivel sem, jó, hogy meggyógyult. Ennyi volt. Három fecskendővel és nyolc tűvel 25 évig a felsőrákosi népet injekciózta, soha senkit be nem fertőzött. Nagyon becsületes, szorgalmas és lelkiismeretes ember volt.
– A múlt tisztelete tehát egyfajta örökséged is?
– Ha találok valahol egy kallódó néprajzi tárgyat, azt megpróbálom megmenteni. Most kaptam Újtusnádon egy szépen kifaragott héhelőt, ki volt dobva a tűzifa közé. Van Felsőrákosról guzsalyam, fonókerekem, sulykjaim, egy 1867-es saroktékám, egy 300 éves sótartóm, egy 1600-as évekbeli templomzáram, dísztányérok, poharak Mátyás királlyal, Kossuth Lajossal. Az a falu nagyon értékes volt, de az emberek sajnos egy Amo szappanért, mindenféle csecsem-becsemért odaadták dolgaikat. Egy nemzetnek történelme van, hagyományai, néprajzi kincse, ha nem ragaszkodik ezekhez, akkor ott hatalmas a baj. Tisztelet a kivételnek, vannak nagyon okos emberek, akik ezt értékelik és úgy csinálják, ahogy kell, de nagyon sok ember... Ott vannak a paraszti órák, régen nagyon sok volt belőlük. Egy részük bekerült a múzeumba, aki értékelte, az megmentette magának, s a többit eladták semmi pénzért. Ezek az órák így tűntek el, de így tűntek el a kendőszegek, a saroktékák, a varrottasok, ezek nekünk mind hatalmas kincseink. A népviselet, nekem van felsőrákosi ingem, ciframellényem, közel százéves a harisnyám, csizmám, amikor elmentem Felsőrákosra tavalyelőtt a hálaadás ünnepén, egyedül én voltam székely ruhában mint férfi. A nők még viselik a székely ruhát ünnepnapkor, vagy kórustalálkozóra is székely ruhában mennek el, tizennégyféle ruhájuk van, egyik szebb, mint a másik.
– Órával kezdtük, végezzük is órával. Találkoztál-e olyannal, amelyet nem tudtál megjavítani?
– Olyan szempontból, hogy vannak óráim, amelyek nem működnek alkatrészhiány miatt, azt most már pótolni nem nagyon lehet, mert nincs honnan. Van, amikor kudarcot vallok, akkor leteszem két-három napig, figyelem, míg megint valami eszembe jut, na, nézzük meg, háthogyha az. Voltam olyan helyzetben, hogy éjjel felébredtem, és akkor jöttek az ötletek. Ez az óravilág külön világ. Végeredményben valamit szeretni kell, az embernek kell legyen egy hobbija, nekem ez a hobbim. Amikor az óra egy kicsi életet kap, kezd működni, mutatja az időt, nekem az a legnagyobb elégtételem.