A rendszerváltás előtt megszokottá, kényszerűen elfogadottá vált egyesek kivételezettsége. Általában tisztségük, a hatalomban betöltött szerepük, jó kapcsolataik révén korlátlan mennyiségben jutottak hozzá minden földi jóhoz, ételhez, italhoz, benzinhez, külföldi utazáshoz. Mások, a kettesek pedig szívták a fogukat, annak is örvendtek, ha sokórás hajnali sorban állás után a kartellára megkaptak egy csomag vajat, fél kiló húst, liter étolajat – mindezt egy hónapra.
Azt gondoltuk, a demokrácia többek között az egyesek és kettesek közötti különbséget fogja feloldani. De csalódtunk, másképp alakultak a dolgok. Nemhogy eltűnnének, kevesebben lennének az egyesek, számuk egyre nő, s mind nagyobb előnyöket élveznek a kettesekkel szemben – nyilván, utóbbiak adópénzén. Lassan oda jutunk, hogy az egyesek vannak többségben, a ketteseknek pedig egyre nehezebb kitermelni a pénzt a kiváltságosok fizetéseire, különleges juttatásaira, mindenféle előnyére.
Egyesek lettek sokan azok közül, akik költségvetési pénzekből kapják fizetésüket – persze nem a pedagógusok, egészségügyben dolgozók, hanem a parlamenti honatyáktól kezdve bizonyos önkormányzati alkalmazottakon keresztül különféle állami hivatalok kapusáig. Számukra biztosított az elfogadható, becsületes fizetés. De ki gondol a magánszférában dolgozókra? Akiknek minimálbérből kell végignyavalyogniuk a mindennapokat, messze elmaradva az élhető élet alapvető követelményeitől. Egyrészt a munkáltatók bérpolitikája is érthető: nekik a szabadpiac versenyhelyzetéhez kell igazodniuk, és jól tudjuk, nem fenékig tejfel a vállalkozók élete sem.
Az állami fizetéseket viszont nem kell versenyhelyzethez igazítani, a rendszerben dolgozók fizetése csupán politikai akarat kérdése. Jó fizetést – és egyebeket – kapnak még akkor is, ha ezzel az egészségügy, oktatás, infrastruktúra és más ágazatok költségvetését kell megrövidíteniük az ország vezetőinek. Mert felelősségteljes, nagy szakértelmet követelő munkát végeznek, sokszor veszélyes körülmények között – mondják magyarázatként az illetékesek. De talán az esztergályos nem végez felelősségteljes, nagy szakértelmet követelő munkát veszélyes körülmények között? Vagy az utcaseprő, a kábelkötegelő, a kormánykészítő, az eladó, a mészáros, a mezőgazdász? – a sort lehet folytatni...
De még felháborítóbb, hogy a busás fizetések mellett más, jelentős juttatásokban is részesülnek egyesek. Ruhapénz, élelempénz, veszélyességi pótlék, lakbér, üzemanyagköltség megtérítése, nyugdíjba vonulás negyvenvalahány évesen. Most pedig az egyik honatya újabb briliáns ötlettel rukkolt elő (igaz, ez az egyesek között is csak a kivételezettekre vonatkozik): a „jogosultak” vehessenek kölcsönre lakást, a részleteket pedig térítsék meg nekik. Úgy is lehet mondani: ingyen kapjanak lakást.
Való: ingyenes, kiutalt lakást a Ceauşescu-érában is lehetett kapni. Sőt, az akkori ketteseknek is megvolt ez a lehetőségük, sokan ma is az akkor kapott lakásokban tengődnek. De most az egyesek még kivételezettebbek lettek, a ketteseknek pedig annyi sem jár, mint harminc évvel ezelőtt.
Meddig lehet ezt bírni?! A társadalmi hierarchiából eltűnni látszik a más országokban meghatározó szereppel bíró középréteg. Maradnak a jó helyzetben lévők – az egyesek – és a nyomor szélére taszított kettesek. Zsellérsorsra juthatnak sokan, tányér levesért, éjszakai fedélért fognak naphosszat gürcölni – az egyesek kénye-kedve szerint.
