Amit most elmesélek, az a filatélikusok és numizmatikusok Kánaánjában esett meg. Negyedévente tartanak nagy börzét Brassóban, s bár a rendezvény elsősorban a bélyeget és a pénzt gyűjtőket szólítja adásvételre, esetleg csereberére, sokféle árus szerencsét próbál ilyen alkalommal. Többnyire „rokon” szenvedélyűek ők is, nyomtatványokat, képeslapokat, fényképeket, kitűzőket kínálnak, és természetesen néhány antikvitáskufár is befurakodik közéjük, mert sosem lehessen tudni. A vásár messzi földről vonzza az érdeklődőket, vannak, akik éveken át követik egy vágyva vágyott bélyegért börzéről börzére tulajdonosát, míg végül mindkettejüknek megfelelő módon bonyolítják le az üzletet, mások egy ritka érme után kutakodva még az asztal alá is nagyítóval néznek be. Én magam egy kezdő gyűjtő kísérőjeként csöppentem bele ebbe a különleges világba, amely lenyűgözött és elbűvölt egyben, mert szeretem és tisztelem a szenvedélyes embereket – leginkább azokat, akik valamely ügy mentén érvényesítik kitartásukat.
Köröztünk hát a hatalmas teremben, a kezdő gyűjtő itt-ott lemaradt, ha érdeklődési körének megfelelő dolgokra lelt, máskor csak beszélgettünk, mondjuk úgy, kommentáltuk egymás közt a felhozatalt. Mert akadtak ott olyan tárgyak, melyekről a kezdő (és ifjú) gyűjtőnek fogalma sem volt, szülei, nagyszülei mire s hogyan használták, ezekről illett elmondani ezt-azt, hiszen egyéb haszna mellett legfőbb erénye egy ilyen vásárnak, hogy egyfajta múltbéli sétára is alkalmas. Beszélgettünk tehát, nem visszafogottan és hangunkat lehalkítva, merthogy ez nem az a hely, ahol megszólják az embert, ha anyanyelvét használja. Sőt, az árusok kimondottan keresik a magyar hangot: eladnivalójuk van számunkra. Egyik standnál piros-fehér-zöld sodort zsinórról lógó, címeres asztali zászlót kínáltak felbontatlan műanyag zacskóban, tulajdonosa moldvai tájszólással úgy reklámozta, hogy autóban, a visszapillantó tükörre felakasztva is használható. Másutt valami régi folyóiratból származó, a koronázási jelvényeket ábrázoló színes nyomatot kínáltak jó szívvel, gondolván, ha valakit, hát bennünket kell az érdekeljen. Egy korosodó úr pedig feneketlen táskájából alig gyűrött, alig szamárfüles kis füzetet bányászott elő – ő azzal az érvvel próbálta eladni portékáját, hogy íme, mennyi dologgal hurcolkodott oda, és még nem árult semmit, hát bár hazaútra a vonatjegyre legyen pénze. Nem mondom, hogy kikaptam kezéből a füzetet, de amint utána nyúltam, az öregúr biztos lehetett benne, hogy vásár lesz ebből. A nyomtatvány ugyanis a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház 1976–77-es évadának egyik bemutatójához, Sütő András Csillag a máglyán című történelmi drámájának előadásához készült műsorfüzet volt. Öt lejt kért érte az idős ember, alkudozás nélkül kifizettem. Örömömben elfelejtettem megkérdeni, hogyan s milyen úton került hozzá a címlapján s belül még néhány oldalon Plugor Sándor (akkoriban a színház jelmeztervezője) jellegzetes karcaival illusztrált kiadvány.
Azt meg már itthon vettem észre, hogy a látszólag Kálvin és Szervét tragikus viszonyáról szóló, valójában a kor visszásságait megjelenítő dráma 1977. március 1-jei bemutatásakor is öt lejért árusították a műsorfüzetet.
És még mondja valaki, hogy a kultúra nem örök?