Péter Orsolya alapvetően közösségi embernek vallja magát, akinek világlátásában és életében is meghatározó szerepet játszott a sport. Negyedikes korától a tizenkettedik osztály közepéig versenyszerűen kosárlabdázott, ám egy sérülés miatt váltania kellett, átgondolni, mihez kezd a továbbiakban. Kolozsváron filozófia szakot végzett, s közben igyekezett olyan körökben mozogni, hogy valamilyen módon kisebb-nagyobb közösségekhez tartozzon, majd azzal a szándékkal tért haza Sepsiszentgyörgyre, hogy lehetőség szerint korábbi iskolájában, a Mikes Kelemen Líceumban tanítson. Kudarcként élte meg, hogy nem sikerült elhelyezkednie, ám – mint azt meggyőződéssel mondja – véletlenek nincsenek az életben, a Kovászna Megyei Művelődési Központnál éppen kommunikációs szakembert kerestek, aki kulturális turizmussal foglalkozik. Akkoriban a kezdeményezés országszinten is fehér holló volt – idézte fel –, ám úgy érezte, a feladat neki való.
– Olyan közösségbe kerültem, ahová fiatalként nyitottsággal, alázattal, tisztelettel léptem be, hiszen olyan nevek dolgoztak akkor ott, mint Jánosi József vagy Albert Ernő. Az akkori fiatal kollégákkal azt gondoltuk, megváltjuk a világot. Onnantól kezdve a művelődési központ hiánypótló programokat kezdeményezett megyeszerte, bár lehet, ez nem föltétlen az ő feladata lett volna. Ilyen volt a Háromszéki Diáknapok (HDN) is, amely kezdeményezésemre jött létre, s amely édesgyermekem volt, amíg a művelődési központnál dolgoztam. Három évig magam is részt vettem a nagy kolozsvári diáknapokon, az a tapasztalat, azok az élmények sehol máshol nem beszerezhetők. Arra gondoltam, miért ne lehetne ezt középiskolás szintre is lehozni? Végül addig dolgoztunk, hogy a harmadik kiadástól megyei kiterjesztésű lett a HDN, és innentől szerintem páratlan országszinten. Megkerestük a diáktanácsokat, amelyek partnereink voltak kezdettől fogva. Az a három nap, ami ma is látszik a rendezvényből, komoly előkészületeket feltételez, s hogy minden rendben legyen, esetenként hajnaltól éjszakáig tartó háttérmunkát is. Lényege, hogy a fiatalok iskolai kötöttségek nélkül tapasztalják meg a kis közösségeket, ne aszerint nézzék őket, hányadik osztályosok, melyik iskolába járnak, szóljon arról, ahogyan ők szeretnének szerveződni. Hozadéka, hogy közben jó baráti társaságok alakulnak ki, és lehetőség adódik arra is, hogy nemzedékek ismerkedjenek egymással – elevenítette fel Orsi. Aztán tizenegy kiadás után végül eljött az idő, amikor úgy érezte, kinőtt ebből a feladatból. Elismerte, az évek során rengeteg olyan hatás érte, amit másként, máshogyan később is használni tudott. A megmérettetés pedig ma is él, a Regös Egyesület folytatja a munkát.
Kultúrával mozgósítani kicsiket, nagyokat
Orsi tevékenységében egyre hangsúlyosabbá vált az ifjúsággal való foglalkozás, ehhez a munkához kötődik a Háromszék legfiatalosabb települése vetélkedő is. Első kiadását 2005–2006-ban szervezte meg a művelődési központ, civil szervezeteket és közösségeket szólítva meg a több hónapon át tartó, különböző feladatokat felsorakoztató megmérettetéssel.
– Igazából ezek során eszméltek rá, hogy saját lábukon is meg tudnak állni, felismerték erejüket, a szándékot, hogy közösen szeretnének valamit elérni az adott településen. Próbatételekkel igyekeztünk erre rávezetni a jelentkezőket, a nyertes csapatokat díjaztuk, irodai eszközökkel szereltünk fel egy általuk biztosított ifjúsági teret. Nagyon jó hozadéka volt a vetélkedőnek, ugyanis a Turulmadár Ifjúsági Iroda éppen ebből nőtte ki magát, és lett az, ami ma.
A Háromszék legfiatalosabb települése vetélkedő egy másik népszerű és kedvelt projekt, a Mesekunyhó előzménye – „arra már vetélkedő-szakember lettem”, mondja nevetve Orsi. Hogy felmérjék az igényeket, külsős szakembereket is bevontak – két óvodapedagógust, Bedőházi Emesét és Bartos Dórát, illetve Benkő Évát a Guzsalyas Alapítványtól –, ők segítettek össze­állítani a megmérettetést, a nyereményt úgy, hogy vonzó legyen kisközösségeknek.
– Ez a csapat megmaradt, és nem csupán tanácsadóink voltak, ők alkották a zsűrit is. A kilenc hónapon át tartó program 2012–2013-ban, illetve 2015–2016-ban zajlott, keretét és próbatételeit mesékhez kötöttük, nagyon jó visszajelzéseket kaptunk. Hét próbája közösségeket célzott, minden korosztályt megszólítottak, mindenkit mozgósítottak, hogy érezzék, értékeljék egymást fiatalok, gyermekek, idősek. Csatlakozhatott az önkormányzat, az egyház, hogy teret adjon a Mesekunyhónak, ők is kivették a részüket a munkából, így megérezték, milyen, ha tenni kell közösségedért, és milyen, amikor nem függesz külső körülményektől.
Barátságból örökség
A művelődési központnál töltött tizenhárom év után a sors olyan helyzettel szembesítette Orsit, amelyre válaszként úgy döntött: máshol folytatja pályafutását. A közösségi médiá­ban rövid, szép bejegyzéssel tudatta, hogy más útra lép.
– 2016 áprilisában vettek fel a színházhoz, de párhuzamosan a művelődési központos életemmel már régóta segítettem a bábszínházat is, a társulatot vezető néhai Nagy-Kopeczky Kálmán nagyon jó barátom volt. 2007-ben ismerkedtünk össze, nagyon hamar kiderült, hihetetlenül egyformán látjuk a dolgokat, ezért sok projektembe bevontam. A Mesekunyhónak például emblematikus figurája volt, és azon túl is gyakran együttműködtünk. Pályafutásom mérföldköve a 2014-es Mesélő Háromszék, a kilencnapos rendezvényt intézményileg is társszervezésben készítettük. 2014 végén el is döntöttem, hogy hivatalosan, Kálmán jobbkezeként szeretném segíteni a bábszínházi munkát. Amikor meghalt, teljesen egyértelmű lett – mondja Orsi, s szavai mögött érezni a szomorúságot... Mintegy megerősítésként, a művelődési központ vezetősége telefonon hívta: bár nehéz szívvel válnak meg tőle, ők is úgy vélik, neki kell tovább vinnie a munkát a Cimboráknál.
– Azóta eltelt másfél év. Milyen volt ez az időszak?
– Folyamatos nehézségekkel szembesültünk, de most már nagyon közel állunk ahhoz, hogy lezáruljon ez az időszak. A bábszínház stúdiótermét 2015. december elején tűzvédelmi okokra hivatkozva bezárták. Azt gondolom, nem ez okozta, de egyebek mellett ez is közrejátszott abban, hogy Kálmán olyan nagyon hamar elment. Megviselte a bezárás ténye...
S bár a Cimborák Bábszínház akkor tulajdonképpen mindenét elveszítette, jelenlegi művészeti vezetője úgy véli, a társulat akkor nagyon erős volt. Elindítottak egy adventi hétvégés programot, s mindamellett, hogy közben elveszítették Nagy-Kopeczky Kálmánt, folytatták a munkát, „egyek voltunk, bábszínészek, technikusok” – fogalmaz Orsi. A bábstúdió megnyitásáról folytatott egyeztetések során minden illetékestől támogatást, megerősítést kaptak. 2016 decemberére született meg az új stúdió konkrét terve, amelyet Wegroszta László készített, ám az egyeztetések alatt kiderült, más irányba kellene mozdulni.
– A polgármester úr úgy gondolta, inkább új bábszínházat építene, ami tulajdonképpen Kálmán álmai között szerepelt. Függetleníteni szerette volna a bábszínházat, és teljesen leválni a színháztól, hogy jobban megerősödjék. Nyár elején sikerült megegyezésre jutni: elfogadjuk azt, hogy várni kell az új bábszínház megépítésére, közösen kiválasztottuk a helyét is, ám ezzel párhuzamosan valamit tenni kell, mert rámegy a társulat a hányódásra. Előfordulhat, mire lesz új bábszínház, nem lesz társulat. Közben folyamatosan játszottunk, a tavalyi évadban 87 előadásunk volt, igazából mindegyik kiszállásnak minősíthető, még azok is, amelyeket Sepsiszentgyörgyön tartottunk. A nyár elején belső munkálatokra kaptunk pénzt, így most a bábstúdió belső terét használható állapotba próbálják hozni, hogy átmenetileg legyen otthonunk, mert csak úgy lehet alkotni. Szeretném, hogy emelt fővel tudjunk tovább menni azon az úton, amelyen Kálmán elindította ezt a bábszínházat, hogy a népmesei örökséget, amely nekünk adatott, továbbvigyük, és olyan előadásokat alkossunk a gyerekeknek, amelyek jó kis hamuba sült pogácsák lesznek batyujukban felnőtt korukra. Nyilván ez a pogácsa ugyanúgy a felnőtt közönségnek is szól, sokan megérzik, amikor gyermekeikkel visszatérnek a bábszínházba, hogy ez a műfaj kortalan.
Ugyan a társulatvezetés komoly adminisztratív tevékenységet is jelent, Orsi számára munkája egyben szolgálat is: a cél az, hogy önálló magyar kultúrintézményt hozzanak létre, új és független felépítéssel. Feladatuknak tekintik, hogy minőségi bábos előadásokat alkossanak elsősorban a háromszéki, székelyföldi gyermekközönségnek, a felnőtt közönségnek pedig léleknyitogató produkciókat.
– Nekem ez hátrahagyott örökség, amelyben folyamatosan keresem a helyem, szerepem, a minőségem. Mégis vonz benne, hogy az egyes előadások alkotási folyamatában időnként én is benne lehetek, hihetetlen megérezni, meglátni, ahogy egy-egy népmese megmutatja magát, a mélységeit. Kitárulkoznak azok az örök értékek – bátorság, kitartás, a másikra való odafigyelés, a feltétel nélküli szeretet –, amelyekhez mindig érdemes visszanyúlni, követni, azok szerint élni. És amikor lehetőséged van ilyen közegben, megfelelő társakkal dolgozni, akkor áldottnak érzed magad.