Farcádi Botond
Valóságos világvége-hangulatot gerjeszt az ellenzék és a romániai média egy része az igazságügyi törvények módosítása kapcsán, mintha éppen most dőlne össze a jogállamiság az országban – bárcsak lett volna, bárcsak lenne ilyen! –, s mintha eddig minden a legnagyobb rendjén lett volna a jelenlegi rendszerben, pedig egy másik apokalipszis előszelét már érezni, és talán nem ártana erre több figyelmet fordítania mind a kormánynak, mind ellenzékének.
Az Országos Statisztikai Intézet tegnap közölte a legfrissebb adatokat, ezek szerint négyéves csúcson jár az infláció. Novemberben az előző havi 2,6 százalékról 3,23 százalékra gyorsult a pénzromlás, legutóbb 2013 augusztusában jegyeztek ennél magasabb értéket. A hivatalos adatok pedig csak megerősítik, amit saját bőrünkön tapasztalunk nap mint nap: látványosan többe kerülnek az élelmiszerek: a tej, a tojás, a kenyér – mindaz tehát, amire legnagyobb szükségünk van, és amire keresetünk jelentős arányát fordítjuk. Ezt már csak azért is érdemes megjegyezni, mert a statisztikai hivatal által közölt adatok e tekintetben nem teljesen mérvadóak: az általános drágulást hangsúlyosabban érezzük, ha jövedelmünk nagyobbik részét éppen e létfenntartáshoz elengedhetetlen termékekre költjük. Tovább rontja a helyzetet, hogy amúgy is egyre kevesebb pénz marad a zsebünkben, miután a fogyasztás mértéktelen növekedése nyomán egyre csak növekvő külkereskedelmi mérleghiány is nyomást gyakorol az árfolyamra – az euróhiteleseknek a drágább uniós fizetőeszköz miatt fáj a fejük, a hatóságok tanácsai szerint eljáró, lejben eladósodottak pedig a hirtelen és rendkívül gyorsan emelkedő kamatok miatt aggódnak, hiszen az egyre nagyobb banki részletek törlesztése után hónapról hónapra kevesebb pénzből kell gazdálkodniuk.
Úgy tűnik, tehát olyan ördögi körbe keveredtünk, amelyből igencsak nehéz lesz kilépni: a béremeléseket elnyeli az infláció és a kamatok növekedése, miközben a fizetések emelése miatt beruházásokra nem futja, az állam nyújtotta szolgáltatások, az oktatás, az egészségügyi ellátás minősége, az infrastruktúra állapota emiatt tovább romlik, a magánszférát pedig újabb és újabb terhekkel sújtja az adóreform, ami az egyelőre kedvezőnek számító munkaerő-piaci helyzet rovására mehet, és elbocsátásokhoz, növekvő munkanélküliséghez vezethet. A kizárólag fogyasztásra alapozott gazdasági növekedés teremtette csapdahelyzet ez, mely a jólét rövid ideig tartó illúziója után keserves és fájdalmas valóságra ébredéssel szokott járni – mintegy tíz évvel korábban egyszer már megtapasztaltuk ezt: sokat nem kell kutakodnunk emlékezetünkben, hogy felidézzük a 2007–2008-as csoda után következő 2009–2010-es válság kegyetlenségét.
Vajon lesznek-e, akik figyelnek a gazdaságból érkező figyelmeztetésekre?
