Persze, ennél sokkal hangzatosabb szavakat szajkóznak, melyek azonban inkább a tét nagyságát jelzik. Egyfelől jogállamiságról, a hatalmi ágak szétválasztásáról, az ügyészi túlkapások leállításáról, a bírák és ügyészek számon kérhetőségéről prédikálnak. Másfelől a korrupcióellenes harc megfékezéséről, az igazságszolgáltatás politikai ellenőrzés alá vonásáról, az európai integráció útjáról való letérésről beszélnek.
Az igazságügyi törvények módosítása kapcsán fellángolt vitában jogi szakértővé kellene válnia az egyszerű, adófizető polgárnak ahhoz, hogy véleményt alkosson, de látjuk, még a jogászokat is megosztja a kérdés. Így aztán érzelmi-ösztönös alapon, a szereplők hitelessége, illetve eddigi tapasztalatai alapján próbál állást foglalni az utca embere.
Könnyű dolga nincsen: a politikusok zöme igen-igen sokat tett az elmúlt évek során azért, hogy hiteltelenné váljon, így jobb esetben is kétkedve fogadják magyarázatukat, törekvéseiket pedig akkor is erős gyanú övezi, amikor jó ügyekért dolgoznak. Nem csoda hát, ha az emberek többsége annyit olvas ki a parlamentben zajló eseményekből, hogy a tolvaj politikus banda saját bőrét igyekezvén menteni, el akarja lehetetleníteni a korrupcióellenes harcot. Hogy egyszerűsítő, elnagyolt, sarkított lenne ez a vélemény? Talán az, de ezért elsősorban maguk a politikusok okolhatók, akik rászolgáltak a bizalmatlanságra, ráadásul a parlamenti vitát is ellehetetlenítették.
Csakhogy azért a barikád másik oldalán is túl sok a megválaszolatlan kérdés. Mert nehéz lenne egy olyan igazságszolgáltatással azonosulni, amelyben következmények nélkül maradnak ügyészi túlkapások, amelyben a vádhatóság emberei vállvetve dolgoznak együtt a titkosszolgálatokkal, kényük-kedvük szerint hallgatnak le milliókat anélkül, hogy ezt a bűncselekmény gyanúja indokolná, a bírók alapos indoklást kérnének, a kérelmek egy részét pedig bár a látszat kedvéért elutasítanák. Az is nyilvánvaló, hogy a tévékamerák kereszttüzében zajló korrupcióellenes harc leple alatt egyéb ügyeket oldanak meg, amelyek a román államhatalom számára fontosak. Mert például a Mikó-ügy igaz tétje az egyházi restitúció leállítása volt – azóta sem mozdult előre a folyamat –, a székelyföldi magyar városok polgármestereinek meghurcolása pedig az autonómiaküzdelem lendületének megtörését célozta. És említhetnénk a kézdivásárhelyi terrorvádat is, amely a magyarság megfélemlítésére, a közösség kollektív megbélyegzésére, a magyar ügyekről való párbeszéd teljes ellehetetlenítésére irányult – és sikerrel is járt.
S hogy mi a közös elem abban, amiért hajlamosak vagyunk elutasítani mindkét fél érvelését és propagandáját? A hitelesség hiánya. A parlament évek, évtizedek alatt játszotta el hitelét, az ügyészségben elsősorban a titkosszolgálati szálak és a magyar ügyekben tanúsított eljárások miatt oly nehéz megbízni. Ebben a bandaháborúban egyesek a bőrüket, mások hatalmukat féltik. Szurkolni nincs, akinek.