Végighordozták Székelyföldön a véres kardot.
– Jön a tatár! Jön a tatár!
A fegyverbe hívás nyomán gyülekeztek a székely hadak, és megindultak a tatár hordák elé. Amikor a maroknyi sereg szembetalálkozott a tatárokkal, megrettent. Ameddig a szem ellátott, mindenütt ellenség. Annyian voltak a tatárok, mint fűszál a réten.
Megkezdődött az ütközet, egymásnak feszült a két sereg, s egyhamar kiderült, hogy a székelyek nem bírhatnak a hatalmas túlerővel. Lépésről lépésre szorultak hátra, szorultak neki a hegyeknek, hiába küzdöttek vitézül, hiába harcoltak oroszlánként.
S akkor végső kétségbeesésükben kiáltozni kezdtek.
– Szűz Mária, segíts meg! Szent László király, harcolj velünk!
A nagyváradi székesegyházban ekkor tompa nesz támadt, majd kövek csikordultak, s a szent király sírjának márványfedele lassan megemelkedett s elfordult. Nem volt, aki elámuljon rajta, mert a templom üres volt.
A kétszáz éve halott király fölemelkedett sírjában, kilépett a kriptából, megigazgatta magán ruháját, fegyvereit, s legendás csatabárdját megmarkolva megindult a templom kijárata felé. A mázsás kapuszárnyak hangtalanul kitárultak előtte. Odakinn egy valószínűtlen fényben égő felnyergelt paripa várakozott. A király rápattant, s a ló néhány ugrás után elemelkedett a földről, patáival a levegőt taposva vágtatott a királlyal a város fölött.
A tatárok diadalmas üvöltéssel lendültek előre, az egész sereg megmozdult, nem volt kétséges, ezzel az utolsó rohammal elsöprik a magyarokat.
De az előrelendült had megtorpant, a rendezett sorok fölbomlottak, a tatárok arcán páni félelem.
– Előre! Utánuk! – kiáltozták a magyarok, és újult erővel rontottak az ellenségnek. Ők maguk nem láthatták, hogy seregük fölött, vörös paripán egy hatalmas termetű koronás férfi lovagol. Szent László király – mert hiszen ő volt – a tatárok sűrűjébe rontott, s fáradhatatlanul forgatta óriási csatabárdját.
– Segíts, Szent László király! – hallatszott újra a székelyek sorai közül, s megkettőzött erővel, bátorsággal vetették magukat a tatárokra.
A tatárok között egyre nagyobb lett a riadalom, egyes seregrészek már megfutottak, hiábavaló volt vezéreik parancsa, szöges korbácsa, futottak a vörös lovon ülő vitéz elől.
– Nyilazzátok le! – ordítoztak a tatárok, és ezer meg ezer íj húrja feszült meg, s felhőnyi nyílvessző szállt a különös lovas felé. De a nyílvesszők úgy hatoltak át rajta, mint a levegőn, a vörös lovas férfi sérthetetlen volt.
Most már a tatár vezéreknek is inukba szállt a bátorságuk, futásnak eredt az egész tatár sereg. A székelyek még jó darabig üldözték a fejvesztetten menekülőket, sokat megölve s foglyul ejtve közülük.
Addigra a vörös lovas, koronás férfi eltűnt a harcmezőről.
A magyarok összeterelték a harcmezőn gazdátlanul maradt lovakat, összeszedték az elszórt fegyvereket, hadizsákmányul ejtették a tatárok hátrahagyott szekereit, kiszabadították a rabszíjra fűzött foglyokat.
A magyar vezér büszkén nézett végig a csatatéren, elvonultak előtte a hadizsákmánnyal telt szekerek, lova lába elé borultak a kiszabadított foglyok, s ott terelgették előtte a hadifogságba esett tatárokat is.
Egy öreg tatár hadifogoly kiugrott a sorból, és így kiáltott a magyar vezérnek:
– Nem a magyar, nem a székely, nem te győztél le minket, hanem az a László, akit segítségül hívtatok.
A nagyváradi székesegyház egyik papja gyanútlanul ment az oltár felé, s döbbenten látta, hogy a szent király sírjának márványfedelét leemelték. Odarohant a sírhoz. Üres. Kétségbeesetten szaladt a püspöki palotába.
– Atyám, eltűnt Szent László királyunk teste.
Nagy felbolydulás támadt a püspöki palotában, a főpap és kísérete sebtiben a templomba sietett. De amire odaértek, a márványlap ismét a helyén volt.
– Esküszöm, az előbb még üres volt a sír – mondta a pap.
– Emeljétek le a márványlapot – rendelkezett a püspök.
A kíséret nekifeszült, s nagy erőlködve leemelték a márványlapot.
A püspök döbbenten látta, hogy a szent király kipirulva fekszik sírjában, homlokán verejtékcseppek fénylenek… és mintha mosolyogna.
