A kényszer szekerén egyre gyakrabban esik úgy, hogy alkalmam adódik egy-egy rövidebb bolyongásra a magyar fővárosban, s királyaink nyomában eljutni a szépséges Duna-kanyarba. Jó volt többedszer is érezni, hogy mireánk is vigyáz legnagyobb turul-szobrunk Tatabánya felett, s megbámulni egy-két Dunán túlra rekedt honfitársunk munkáit-alkotásait, látni-érezni azt, hogy amikor átölelné őket a már-már megszokott második haza, motoszkál bennük a honvágy is, hazalátogatnak, s feltelve a szülőföld levegőjével érezni kezdik, hogy hívja vissza a második fészek is, a lassan megszokott, a kényeztetőbb, mert ott lakik a holnap biztonsága.
A Centrálban is otthon
Budapest szívében, pontosabban a nyüzsgő-mozgó pesti belváros egyik keskenyke utcájában sokadik vagyok, aki látni szeretné az egyik legrégebbi magyar elit kávéházat, a Centrált. Találkozni a hely régi vendégeivel, híresebbnél-híresebbekkel, látni Gárdonyit, Molnár Ferencet és Adyt, a mieinket. Hallani arcképük előtt állva hangjukat, s bámulni a magyar lélek kivételesen gazdag és csodálatos élő-halott arcképcsarnokát. A hangulat, a méltóságteljes csönd, a mindent átható kávéillat marasztaló. A Centrál nemcsak megidézi a múltat, hanem újjá is éleszti azt a szellemiséget, mely ezt a helyet egykoron a főváros egyik legkedveltebb intellektuális központjává tette. A működtető cég csak a díszletet adja, a patinás környezetet, a finom ételeket, de a hangulatról a mindenkori vendégek gondoskodtak, s gondoskodnak ma is, azok, akik ide térnek be a reggeli kávéra, délben egy ebédre, színház előtt egy pohár borra, esetleg egy nagyon könnyű vacsorára.
A budapesti Centrál Kávéház 1887-ben nyitotta meg kapuit. Az eklektikus épületben nyolc terem található, két játékszoba, ruhatár és konyha. Közel négy évtizedig Mészáros Győző, a Budapesti Kávésok Ipartestületének elnöke működtette, az egyik legtekintélyesebb budapesti kávés. Mindig nagy hangsúlyt fektetett az intellektusra és a csendes, nyugodt környezetre. Az ottani kávéillatú csendet itthon nem találjuk meg. Itthon mindenütt szól a zene, mindegy, hogy szeretjük-e vagy sem. A Centrál volt az a hely, ahol a XX. század legnevesebb írói összegyűltek hétről hétre, és egy fekete mellett megírták a korszak jelentős cikkeit, amelyek a Nyugatban, A Hét című folyóiratban, később az Újholdban jelentek meg. Állandó vendége volt Karinthy és Babits. Rengeteg tudós, zeneszerző, professzor és képzőművész fordult meg itt. Szabó Lőrinc modern akadémiának nevezte. A nagyobbik terem falain ott látni az elmúlt század tollforgató és észforgató jelességeinek portréit. Az épületet megviselte a lepergett két világháború, lehet, hogy nem ragyog már olyan fényesen, mint valaha, de éreztük, hogy ez ismét Budapest egyik legnépszerűbb és leglátogatottabb elit kávéháza és étterme. Az étlapok ajánlata nagyon gazdag. Egyik igazi magyar finomság a hortobágyi húsos palacsinta. Külön kéthavonként megjelenő lapja is van, neve: Central Herald. Maga a tulajdonos szerkeszti: Somody Imre közgazdász.
Gyorsan száguld a Győr–Komárom járat
Óránkét, ha kell, félóránként indítják a Déliből. Bicske-alsó megállótól egy dobásnyira áll a csehétfalvi Lőrincziek lakása-műhelye. Lőrinczi Domokos tanítóként lett bicskei lakos és faragómester. Szenvedélyét Botond fia is örökölte-folytatja. Nem volt nehéz, hiszen okleveles faipari mérnök. Faragványai-alkotásai minden ízében székelyek. A faragás ösztöne mentőöv volt számára, az tette idegenben is híressé, ismertté, népművésszé, iparművésszé.
– A valóságban székely népi fafaragó vagyok – mondta. Fafaragóműhelyünkben nőttem fel édesapám kisinasaként, szóval, én vagyok a szakma továbbvivője, biztosítom a folytonosságot. Főképp szoba- és konyhabútorok faragásával, parasztházak és nyaralók, igényes mulatóhelyiségek teljes berendezésének kivitelezésével, de lakberendezési kiegészítők, ajándék- és dísztárgyak készítésével is foglalkozunk. Ugyanakkor kerti bútorokat, játszótereket és különböző kerti díszeket, székely kapukat, valamint síremlékeket faragunk, főképp hagyományőrző népies stílusban.
Domi bácsi, az apa csak a hideg évszakot tölti Bicskén. Nyári időben „hazamegy”, csehétfalvi portáját kényelmes, lakható vendégházzá alakította. A környék tehetősebb családjai ott nyaralnak, úgy tudják – olvastuk honlapjukon –, az Székelyföld! No meg Domi bácsi feleségének, Piroskának a székely konyhája.
– Mi székely faragókkal dolgoztattunk – újságolja Bicskén élő testvérhúgom: a magas galambdúcos székely kapunkat egy Tatán lakó csíki faragómester készítette. Marasztom az elmenőt, visszavárom a megjövőt a felirata.
A következő sort székely rovásírással véste be (Állíttatta Isten segedelméből Kalmár Ferenc és neje, Kisgyörgy Edit. Faragta Cs. Kiss Ernő). Nem hiszem, hogy sok bicskei lakos vette a fáradságot, hogy kibetűzze. Az azóta elhunyt férjem temetői kopjafája pedig Lőrinczi Botond munkája.
A Cs. betű Csíkjenőfalvát jelent
Személyesen nem volt alkalmam megismerni Cs. Kiss Ernőt (szül. 1929). Tatán, Tatabányán és az egész térségben, sőt, külföldön is tudtak-tudnak róla. Közvetve videón hallgattam-láttam, amikor életéről mesélt, jelentősebb alkotásai közismertek második hazájában. Soha nem feledkezett meg Felcsíkról, egykori szülőföldjéről. A neve előtt mindig használt Cs. betű Csíkjenőfalvát jelenti. Szülőfalujának kis-újságjában többször emlékeztek róla kortársai, legutóbb 80. születésnapján köszöntötték. A napokban tatai barátom jelezte, hogy „a nagy mester” felett is elsuhantak az évek, gondozásra szorul, városának megtisztelt lakója, díszes székely kapuját ismerik.
Csíkjenőfalván született. A csíkszeredai Római Katolikus Főgimnázium diákjaként szabadabb magyar élettér keresésére indult. 1947 januárjában a zöld határon próbált átjutni, de elfogták. Sok könyörgés és a teljes csomagja ellenében továbbengedték. Így szó szerint egy szál ruhában jutott Debrecenbe, ahol aztán sok nehézség és nélkülözés után népi kollégistaként érettségizhetett. „Egyetemi tanulmányokra nem is gondolhatott, anyagi helyzete nem tette lehetővé – írja egyik falusfele a Karcfalva-jenőfalvi Székaszó nevű helybeli kis újságban. Behívták katonának, és elvégezte a kultúrtiszti iskolát. A Honvéd Együttes táncosaként és a zenekar hegedűseként szép sikereket ért el. Közben a magyarországi illetékesek nyomoztak itthoni múltja után, s mivel kiderült, hogy »osztályidegen«, azonnal kizárták a hadseregből. Ismét új életet kellett kezdenie. 1969 nyarán két olyan esemény is történt, amely hozzájárult, hogy a fafaragásban felismerje élete nagy lehetőségét. Mivel ebben az időben minden nyarat itthon töltöttek a feleségével, Edittel együtt, egy alkalommal meglátogatta volt osztálytársát, Rácz Jóskát, aki akkor karcfalvi plébános volt. Beszélgetés közben Jóska mutatott neki egy nagyon szépen faragott szipkát, és azt mondta, hogy ez a te műved, második gimnazista korodban faragtad háromnapos lelkigyakorlat idején, amikor beszélgetni nem volt szabad, de faragni igen...” Mesterségének általa művelt ágait így foglalta össze: „A tanítás kényszerét éreztem ahhoz, hogy szakkörök formájában összefogjam azokat, akik vonzódnak a fafaragáshoz, igényük van a tárgyalkotás sokrétű lehetőségének megismerésére. Fa, csont, szaru, agancs. Karcolás, ékrovás, síkfaragás, dombormű-fafaragás, kopjafák, egy tőből faragott tárgyak, szobor, áttört fafaragás, applikációk, népi ékszerek, népi hangszerek.” Ezekben a táborokban nemcsak faragtak, hanem végigénekelték őket, és Ernő bátyánk a tanítványait még táncolni is tanította. Egyik legismertebb alkotása az aradi tizenhárom kopjasor.
Farkas Árpád versének sorait fába véste
A nyolcvanas években nagyon fájdalmasan érintette a romániai falurombolás híre. Olvasta Farkas Árpád Az iszony ellen című versét, és nagy hatással volt rá. Ekkoriban hoztak az udvarára egy háromméteres faoszlopot bizonyos célra. De ő a Farkas Árpád-vers hatására egy fába szorított szenvedő férfi alakját formálta meg belőle gyönyörűen. A versből a következő sorokat véste a fába: „S ti csak nézitek: miért kiabálok? / Hangomtól átrándul rajtatok az iszonyat.” Ez az oszlop a művész udvarán a bejárati kapu közelében áll. Ahányszor ott járok, mindig megállok előtte, és... párás lesz a szemem – írta róla kortársa, Bara Béla.
