Lementem a főtérre a karácsonyi vásár első napján. Az árusok nagy része már kipakolt, rendezgette portékáját, mások akkor érkeztek. Nem volt még nagy tolongás, de azért már eléggé nyüzsgött a hely.
Miközben a felhozatalt mustráltam, megjelent a fogyasztóvédelem két képviselője is. Sorra járták az árusokat, és elsősorban a tájékoztatók hiányát kérték számon, a fogyasztóvédelem elérhetőségének az adataival. Ahol nem volt, ott adtak is: ezt a munkát a főnök mögött nyomtatványokat cipelő nő végezte. Udvariasan magyarázta az árusoknak, hogy miért is kell ezeket a tájékoztatókat kitenni, egyetlen követelmény, hogy látható helyen legyenek. Eddig rendben is volna. Az elöl haladó úr el-elvett az árukból, és a feliratokat tanulmányozta, láthatóan keresett valamit. Egy idősebb bácsinál végre meg is találta. Fából faragott apró gyerekjátékokat kínált, mindenikre öntapadós papírra rá volt ragasztva a kézzel írott ár. Az úr kifogásolta a terméket megnevező címke hiányát a portékán. Látszólag elemében volt, kimutathatja végre a hatalmát. Annál is inkább, mert az árus szemmel láthatólag tartott a hivatali hatalomtól, aki rendőrséggel fenyegetőzött, amikor megjegyeztem, hogy ez azért túlzás. Az árus kérésére, hogy hagyjam a dolgot, mert úgyis ő fogja húzni a rövidebbet, nem vitatkoztam tovább.
De fölvetődik néhány kérdés. Hogyan tudják egyesek lejáratni az általuk képviselt, jobb sorsra érdemes intézményt? Miért folytathatják rosszindulatú, kákán csomót kereső, kontraproduktív tevékenységüket az ilyen hivatalnokok? Kinek érdeke, hogy a tájékoztatót olvasva az jusson eszünkbe, hogy nincs az az átverés, ami miatt ezt a telefonszámot valaha fel is hívnám?
Lassan elveszítjük hitünket az állami intézményekben. Elnyomó, ellenünk létrehozott hivatalokat látunk bennük. Volt már sztriptíztáncos megyei ifjúsági igazgatónk, van székely ízekben szakértő fogyasztóvédőnk, magyarfóbiában szenvedő prefektusunk, csillagszóróval „támadó” székely „terroristákat” letartoztató titkosszolgálatunk, szülőföldünkről elüldözni kívánó, „ünneplő” csoportokat védő, támogató rendőrségünk, és a sort folytathatnánk. Igaz, van az ezeket létrehozó és működtető pártot támogató „érdekképviseletünk” is. Így lehet elveszíteni lassan maradék lojalitásunkat is. Kinek éri meg ez? Nekünk semmi esetre, és gyanítom, hogy annak az országnak sem, amelyben élünk.
Szakács Béla, Sepsiszentgyörgy
