Mintha máris hatvan kilométert zötykölődtek volna, holott az őrnagy szerint csak hat kilométerre van a másik laktanya. De nem a rossz úton rázkódó csotrogány okozta a nyomott hangulatot, hanem az, hogy el kellett hagyniuk a saját kaszárnyájuk biztonságát. Idekint bármikor megtámadhatnák őket. Talán civilek, talán a másik alakulat katonái – mert, mondjuk, terroristáknak nézik őket. Vagy pusztán azért, mert fegyverük van, és megszerették a lövöldözést. S kipróbálnák, hogy milyen érzés nem céltáblára, hanem emberre lőni.
Samu a kis lipován fiút figyelte. Ilja két hónappal korábban még nem bírta a teherkocsizást. Talán egyhetes bakák lehettek, amikor először teherkocsira pakolták a századot, és útnak indították valamelyik környékbeli téesz földjei felé. Ilja az elsők között mászott fel a kocsira, éppen a kabin mögött ült le a kopott padra. Pechjére. A katonai teherautó eleve nem limuzin, s a sofőr is úgy vezette, mintha négyszögletű kormányt kellett volna tekergetnie – Ilja gyomra úgy negyedóráig bírta a rázkódást, de aztán szépen kiöklendezett mindent, amit reggeli közben befogadott. A fiú arca falfehér lett – mikor végre megálltak, ketten kellett lesegítsék a platóról. A sofőr, egy tizedes, meglátva a hányásfoltokat, elkezdte szidni Ilját, de az csak annyit mondott neki, hogy „Én csónakban nőttem fel, nem teherautóban, mint te”, s ezzel részéről le volt rendezve az ügy. Igaz, hogy amíg Samu és a többiek a kombájn után maradt cukorrépadarabokat szedték zsákba a ragacsos barázdák közül, addig Ilja, a Csónakos a legváltozatosabb eszközökkel takarította-tisztította a hatkerekű DAC-ot. Az eset után mindig utolsónak mászott fel a kocsira, s ha hánynia kellett, ami szinte minden utazáskor előfordult, elegánsan a levegőbe okádott, ami aztán az úttesten végezte, kivéve azt az egyetlen esetet, amikor a mögöttük haladó teherautó szélvédőjén folyt szét. Ám amióta éles lőszert hordanak maguknál, és amióta tisztában vannak azzal, hogy szart sem ér az életük, a Csónakos nem hányt. Pedig abban az orrfacsaró bűzorgiában bárkinek elnézték volna. Fejben dől el ez is, konstatálta Samu. Végignézett a srácokon. Azzal kezdett szórakozni, hogy gondolatban készített egy listát arról, ki miben változott az utóbbi napokban. De mire belejött volna, a kocsi behajtott úti céljuk udvarára, majd megállt.
Miután kiszálltak, várakozó helyet jelöltek ki nekik egy lepukkant épület mellett, az őrnagy pedig két helyi tiszt társaságában elment valahová. Samuék bő óránál is többet ücsörögtek a számukra kijelölt részen. Néhányan rágyújtottak, remélve, hogy senki nem szól rájuk. Négyen-öten az épület falához vonultak, mert vizelniük kellett. Mások azt firtatták, hogy az őrnagyot vajon foglyul ejtették-e, vagy, ne adj’ isten, kárt tettek benne, s azért van oda olyan hosszú ideig. De végül előkerült a tiszt, egy helyi százados társaságában nevetgélve. Velük fogja elvégezni? – kérdezte amaz. – Nem néznek ki valami nagy szakértőknek. Majd meglátja, mit tudnak – válaszolta az őrnagy. – Nézzünk be a raktárba.
A raktárlátogatás nem a várt eredményt hozta. Kiderült, hogy bár a kijelölt terepre botlódrótos aknákat kellett volna telepíteni, a vendéglátóiknak csak taposóaknáik voltak. Az őrnagy hevesen kezdte magyarázni a századosnak, hogy ezeket lerakni faszság, a botlódrótos aknákból jóval kevesebb is elég, és nem feltétlenül szakítja szét azt, aki beindítja, de a százados csak vonogatta a vállát, és folyton azt hajtogatta, hogy őrnagy elvtárs vagy lerakja a taposóaknákat, vagy ad neki repeszaknákat, ami meg nagyobb faszság, mert ötven méteren belül mindent megszór, vagy hozzon az őrnagy elvtárs valahonnan olyan aknákat, amilyet szeretne. Úgy egycigarettányi idő után mindketten elsiettek, majd nemsokára visszatértek, s az őrnagy elkezdte kihordatni Samuékkal az aknásládákat, s felpakoltatni a kocsira, amelyik kiviszi a telepítési helyre. Fél óra múlva már minden elő volt készítve az aknásításhoz. Az őrnagy szokatlanul indította el a munkát:
– Fiúk, ez nagy szarság lesz. Telefonáltam a tábornoknak, aki ezt kitalálta, és kértem, hogy küldessen drótos aknákat, de arra utasított, hogy oldjam meg azzal, amit itt találok. Ezért egyszer még karóba húznak engem, de legalább nem lőnek főbe itt, helyben. Lássunk hozzá.
Nem volt valami nagy a laktanya, ráadásul a leghosszabb oldalán egy meglehetősen széles öntözőcsatorna határolta, úgyhogy összesen bő kétszáz méternyi aknazárnak készítették elő a fészkeket. Az őrnagy is végig velük volt, kivéve, amikor egyszer csak lelépett, majd kisvártatva visszajött két katonával, akik rendes ásókat hoztak magukkal. – Hogy ki ne térdeljétek a nadrágotokat, kispöcsök – az őrnagy jól tudta, hogy milyen kellemetlen a hideg sárban térdepelve gyalogsági ásóval döfködni a földet.
Három napba telt, mire végeztek az aknákkal. Más volt ez, mint a gyakorlótéren gyakorlóaknákat dugdosni a gyakorlóföldbe. Amint egy szakaszt telepítettek, a fákon megjelölték kék festékkel a tiltott zónát, az őrnagy pedig folyamatosan rajzolta egy papírra a robbanószerkezetek helyét, hogy maradjon az utókornak va­lamiféle tájékoztató arról, hol kell keresni majd a karácsonykor földbesüllyesztett gyilkolószerkezeteket.
A kantinban nem jutott nekik hely, ezért két katona mindig kihozta az ebédet a konyháról. Miközben a sárgaborsó-főzeléket merte a pléhtányérokba, egyikük megkérdezte: – És mégis mennyire veszélyesek ezek az aknák?
Az őrnagynak az az ötlete támadt, hogy valaki – és erre Samut szemelte ki – magyarázza el a két konyhásnak a lehető legpontosabban, mit is dugdosnak ők ott a földbe, mert könnyen előfordulhat, hogy a vendéglátóiknak szükségük lesz olyan emberre, aki tudja, hogy mi folyt ott. Samu nagy élvezettel magyarázta a fiúknak, hogy ez itt a nyomólap, ez a gyújtószerkezet, ez meg a detonátor – és hogy ha valaki rálép, az már csak addig él, amíg felemeli a lábát, mert utána darabokra szaggatja a robbanás. Aztán arról beszélgettek, hogy vajon meddig bír egy helyben állni az ember, és hogy mivel érdemes foglalkozni azokban az utolsó negyedórákban.
A harmadik nap kora délutánján Samu és a szakasza felcihelődött a teherkocsira, s maguk mögött hagyva aknát és sárgaborsót, belekocsikáztak a világ legszürkébb, legbüdösebb, legfojtogatóbb adventjébe. A sötétség hirtelen ereszkedett rájuk, a köddel együtt. A csillagok nem látszottak, de lehet, hogy már nem is léteztek. Ilja a DAC hátuljából figyelte, hogyan áll össze szinte tapintható, gyúrható masszává a köd, amelyet a jármű orra menet közben széthasít. Kiköpött a kocsiból. Mielőtt a nyálgolyó földet ért volna, magába szippantotta a massza. Ilja három ujjal keresztet vetett. A félig alvó katonák valamelyike mintha azt mondta volna: – Jézus, ha tehetné, ma inkább nem születne meg.
december 31.
Rázott a teherkocsi. A bűzös kipufogógáz összecsavarodott az út menti szántóföldek kilehelte erős trágyaszaggal, beszivárgott a kóber alá. Egy hete is megtették ezt az utat, de azon az utazáson más volt a kényelmetlenség oka.
Hét napja nem látták a korábban mindig viccelődő őrnagyot mosolyogni, három napja pedig kifejezetten komor volt. Amióta lerakták az aknákat – talán hogy valamennyi terhet áttegyen a fiúk vállára, ne csak őt furdalja a bűntudat –, azóta folyton leste az alkalmat, hogy beszéljen a fiúknak az aknásításról. Az első négy alkalommal Samu és a többiek próbálták elengedni a fülük mellett a tiszt aggodalmaskodását. Ötödik nap azonban olyasmit közölt velük az őrnagy, amitől végképp megkeseredtek. Délután, amikor az időközben beindult büfében az utászok körbeültek egy négyliteres borkánt, és a barackkompóttal próbálták megédesíteni napjukat, beült közéjük, és mindenféle bevezető nélkül közölte: – Ma, 1989. december 28-án 14 óra 30 perc körül, őrségváltás után egy őrvezető, hogy lerövidítse az őrszobához vezető utat, keresztül akart vágni az általunk telepített aknamezőn. Bal lábát tönkrevágta az akna –, azzal felállt, és otthagyta őket.
Másnap és harmadnap is hasonló híreket hozott. Egy szakaszvezetőről, aki nem tudni, hogyan tévedt az aknák közé. Majd két katonáról, akik abban a csapatban voltak, amelyet az aknásítást elrendelő, de a balesetek miatt immár berezelt tábornok utasítására állítottak össze, hogy felszámolják az aknamezőt, s akiknek szintén elvitte egy-egy lábát egy robbanószerkezet. – Mikor legközelebb jön, tegyük fel a borkánra a fedelet, hogy a barackok ne hallják, amit mond, tisztára megsavanyodtak – javasolta ezt követően Csónakos Ilja a többieknek, majd gyümölcsét a tányéron hagyva lelépett.
Az aknamező miatt ültek ismét a rázkódó teherautóra. Visszamentek, hogy elkerítsék, drótkerítéssel biztosítsák – felszedni túl macerás lenne, eltarthatna egy hónapig is. Százötven cölöpöt leütni, majd háromszáz méter dróthálót kifeszíteni közöttük, négyórás munka az utászszakasznak… A dróthálót a két széléről kezdték kihúzni. Az őrnagy nagyjából a középső oszlopnál állt, ahol majd találkozniuk kellett a csapatoknak. Egy kopasznak magyarázott valamit, aki aztán tisztelgett, és elrohant a teherkocsi irányába. Az őrnagy körbenézett. Tekintete egy pillanatra találkozott Samuéval. A tiszt mosolygott. Samu visszamosolygott: nocsak, Szilveszterre visszatért az őrnagyba az élet.
Az első ember, akit rohanás közben Samu meglátott, egy őrmester volt. Odafutott hozzá, és vállon ragadta:
– Orvost! Hol van itt orvos?
Az őrmester a fekete parolijára nézett:
– Maga utász. Újabb akna, tizedes?
– Igen, őrmester.
– Jöjjön velem. Nagy a baj?
Mint amikor a lemezjátszó tűje beakad egy barázdába, és addig ismétli ugyanazt a részletet, amíg kilyukad a bakelit – Samu fejében ugyanaz a néhány másodperces képsor ismétlődött. Az őrnagy mosolyog, lépegetni kezd az aknamezőn, majd felrobban. Az őrnagy mosolyog, lépegetni kezd az aknamezőn, majd felrobban. Az őrnagy mosolyog, lépegetni kezd az aknamezőn, majd felrobban. Az őrnagy mosolyog, lépegetni kezd az aknamezőn, majd felrobban. Az őrnagy mosolyog, lépegetni kezd az aknamezőn, majd felrobban…