Az első telefonmegkeresésre meghívtak otthonukba, hogy ott beszélgessünk. Estére érkeztem hozzájuk, a ház körül csend honolt, a tágas nappaliban félhomály és mosolygós arcok fogadtak. Az asztalon adventi koszorú, égő gyertyákkal. Jó helyen járok, persze, kerüljek beljebb – mondta az anyuka, én pedig az első pillanattól otthon éreztem magam náluk. A nagylány és a fiúcskák nemsokára tisztelettudóan elvonultak, a házigazda és felesége pedig kávéval, teával kínált, majd helyet foglaltak ők is az asztal mellett. Az apuka mindenekelőtt leszögezte: ketten nevelik ugyan a gyermekeket, de a felesége a hivatalos nevelőszülő, ő van egész nap otthon velük, elsősorban őt illeti az elismerés ezért a munkáért. Még mielőtt feltettem volna az első kérdést, elpanaszolták, hogy nemrég került vissza az édesanyjához az egyik nevelt gyermekük. „Elégtételt jelent az embernek látnia a gyermekben mindennapi munkája gyümölcsét, de borzasztóan fáj megválni tőle, amikor évekig sajátjaként gondoskodik róla” – mondta az anyuka, a férje pedig hozzátette: „mi még szerencsés helyzetben vagyunk, mert megengedik a szülők, hogy látogassuk, csupán az első hónapban maradtunk távol tőle a pszichológus javaslatára…” Érzem,  fájdalom bujkál bennük, próbálom oldani.
Hogyan kezdődött?
Általában akkor fogad örökbe az ember, ha nem születik saját gyermeke, de náluk nem ez a helyzet – vetem fel, azonban csakhamar kiderül, hogy valójában nekik is hasonló indítékaik voltak: másfél évvel a lányuk születése után elveszítettek egy újszülött kisbabát, majd kiderült, hogy RH inkompatibilitás miatt nagyon kevés esélyük van rá, hogy újabb egészséges gyermekük születik. Mindig is nagy családra vágytak – mesélik –, ez valahogy egyértelmű volt számukra, hisz az anyuka családjában is sokan voltak testvérek… Ettől függetlenül kezdetben nem gondoltak örökbefogadásra, idegenkedtek a gondolattól. Aztán úgy hozta a sors, hogy mégiscsak belevágtak. Baróton laktak, ahol kevés a munkalehetőség, főleg nők számára… Tizennégy éves volt a lányuk, amikor eldöntötték, hogy nevelőszülővé válnak. Az anyuka elvégezte a tanfolyamot, levizsgázott, aztán megkapták az első gyermeket, Csongort, akit hat hónapos korától nevelnek, és akit első perctől annyira megszerettek, hogy amikor lemondtak róla a szülei, azonnal örökbe fogadták. Csongor koraszülött volt, és szívgondokkal jött a világra, ezért sokáig Marosvásárhelyen kezelték, hat hónaposan pedig még csak öt kilót nyomott, és úgy nézett ki, akár egy újszülött, még a családorvos is kételkedett benne, hogy egészséges gyermek lesz belőle… Ők azonban első látásra beleszerettek, és ahogy kezdett kialakulni benne a ragaszkodás irántuk, úgy érezték, mintha tényleg a sajátjuk lenne. Egy hónappal Csongor érkezése után hozták a második gyermeket, majd miután elindították az Csongor örökbe vételét, megkapták a harmadikat is, az előbbi féltestvérét, akit nemrég adtak vissza a szüleinek. A gyermekek máig igazi jó barátok, akár az édes testvérek.
A jó nevelés titka
Hogy tudnak úgy bánni a gyermekekkel, hogy mindenki elégedett legyen? – kérdezem, ők pedig azt válaszolják, hogy a jó nevelés titka, hogy nincs titok: mindenről nyíltan beszélnek, és mindenkit egyformán kezelnek. Csongor egyre többet kérdez a családról, de még nincs egészen tisztában a helyzettel; a másik gyerek még nem nagyon érdeklődik, azt sem fogta fel igazán, hogy a féltestvére visszakerült a szüleihez… Fazakasék nagylánya sosem volt féltékeny a testvéreire, sőt, amikor 2011-ben a család az ő véleményét is mérlegre téve döntött Csongor örökbefogadásáról, azt mondta: őt nem érdekli, hogy intézik a szülei, de nem szeretné, ha Csongort bárki is elvenné tőlük. Mint elmondták, kezdetben tartottak egy kicsit attól, hogy idővel féltékenységi gondok adódnak a gyermekek között, de ez még nem következett be, sőt, egyre inkább úgy viselkednek, mint az igazi testvérek. Soha nem merült fel, hogy bárki is különb lenne másnál a családban amiatt, hogy szorosabb szálak kötik a szülőkhöz, a bővebb család, nagyszülők, testvérek, unokatestvérek is úgy bánnak Csongorral, mintha a vérrokonuk lenne… A sajátjukként nevelnek tehát minden gyermeket, hogy ki mikor kap nagyobb figyelmet, az mindig az adott helyzettől függ. Apuka egy kicsit engedékenyebb, anyuka pedig – talán azért, mert ő van velük napközben – erősebben fogja a gyeplőt, de saját bevallásuk szerint még nem volt közöttük komolyabb nézeteltérés a gyermeknevelés miatt.
Karácsony
Hogyan telik a karácsony egy olyan családban, ahol ennyiféle viszonyban vannak egymással és szüleikkel a gyermekek? – kérdezem, ők pedig egyszerű választ adnak: ugyanúgy ünnepelnek, mint minden rendes családban, sütnek, főznek, mindent együtt végeznek, és örülnek egymás társaságának. Izgalmas az ünnepre való felkészülés, és még izgalmasabb, amikor megjön az angyal, a gyermekek örülnek az ajándékoknak, ők pedig annak, hogy együtt a család. Sohasem tesznek különbséget az ajándékozásnál, elmesélik, hogy a Mikulás is ugyanazt a távirányítású autót hozta mindkét fiúnak. Még a születésnapokkor is mindenki egyforma ajándékot kap, az is, aki nem ünnepelt, hogy ne legyen vita. Egyébként a közös családi eseményekre nemcsak karácsonykor törekednek, hanem a hétköznapokban is – mondja az anyuka –, például mindig együtt reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak…
A hétköznapok
Nem fárasztó ennyi gyermek nevelése? – kérdezem, mire az anyuka azt válaszolja, hogy régen is nehéz volt a sokgyermekes anyáknak, de nem panaszkodtak. Ők is négyen voltak testvérek, és mivel a szüleik mindketten a bányánál dolgoztak, néha ő maga vigyázott a kisebb testvéreire. Mint ahogy az ő nagylányuk is besegít  –  teszi hozzá. A lányuk érdeme is, hogy ők nevelőszülők, nemcsak azért, mert mindig támogatta  döntéseiket, hanem nagyon sokat vigyázott a kicsikre, amikor a helyzet úgy hozta, hogy nekik egyéb fontos dolgokat kellett intézni, a nagyszülők pedig távol voltak. Az utóbbi időben többször költöztek más településre, és az új környezetben kezdetben mindig csak a lányuk segítségére számíthattak… Vannak persze nehezebb napok, amikor egy kissé belefárad az anyuka az otthoni munkába, de ha néha egy-egy napra elvállalják a nagyszülők a gyermekek felügyeletét, pár óra pihenés után már hiányoznak… Elég-e a nevelőszülői fizetés a gyermekneveléshez – kérdezem, ők pedig megfuttatják, hogy a gyermekeknek járó külön juttatásokkal együtt, ha jól beosztja az ember, meg lehet élni.
Jó és rossz élmények
Arra a kérdésre, hogy mi a legszebb élményük a gyermekeikkel kapcsolatosan, először Csongor örökbevételét említik, majd elmondják, milyen jó érzés sajátjukként nevelni a gyermekeket, látni a munkájuk eredményét, érezni a ragaszkodásukat. Az apuka elmeséli, milyen öröm számára, amikor az udvaron munka közben állandóan a keze-lába alatt vannak a fiúk, és mindenben segíteni akarnak neki, vagy amikor hétvégén ők költik fel, hogy közösen begyújtsanak a kályhába… Érzi a ragaszkodásukat, és ez a legszebb élménye a gyermekekkel kapcsolatosan – mondja –, mely egyben azt is bizonyítja, hogy van értelme a munkájuknak.
A gyermekeikkel kapcsolatos eddigi legfájóbb emlékük mindkettejük számára a nevelt gyermekük elvétele volt, melyet még nem tudtak egészen feldolgozni. Amikor szóba kerül ez a kisfiú, az anyuka elsírja magát. Csak pár hónapja került vissza a szüleihez – magyarázza az apa –, miután két hónapos kora óta ők nevelték… „Amikor a héten újra meglátogattuk, a két kezével megfogta az arcomat, és azt mondta nekem: Apuka, vigyél haza! Próbáltam neki megmagyarázni a helyzetet, de mennyit ért ebből egy három és fél éves gyerek…” Csak ültünk a mély csendben, és nem tudtunk megszólalni egy ideig… „Ezt az érzést senkinek nem kívánom” – sóhajtotta végül az anyuka, én pedig a saját kisfiamra gondoltam, és megborzongtam…
Munka vagy hivatás?
Vajon lehet-e csak a pénzért végezni ezt a munkát? Vajon mennyi idő kell egy szülőnek feldolgozni egy ilyen élményt? „Ez nem munkahely – mondja az apuka –, ez hivatás, melyet a szeretet működtet, és pont emiatt komoly csalódások is érik az embert… Mindenkit nem lehet örökbe venni, ezért meg kell tanulnunk együtt élni ezekkel a szomorú élményekkel.” „Mióta találkozhatunk vele, egy kicsit könnyebb – teszi hozzá az anyuka –, persze így is felkavar, de ha látom, hogy jól van, másnapra enyhül a fájdalom…” Látván, hogy mennyire megviselte a kisfiú elvesztése, több ismerőse is ajánlotta neki az utóbbi időben, hogy adja be a felmondását, keressen más munkahelyet magának. Nem teszi. Hogyan is tehetné, amikor érzi a gyermekek szeretetét.
Csepp a tengerben az ő munkája, gondolhatjuk, ha számba vesszük, hogy hány árva gyermek tengődik a világban. De vajon mennyit érnek a mi fontos dolgaink, melyekkel nap mint nap vesződünk látástól vakulásig?