– A születéstörténetnek melyik „változata” áll legközelebb a szívéhez?
– Gyerekkoromban mindig ugyanazt az Erdély-szerte ismert klasszikus pásztorjátékot adták elő, amely később könyvben is megjelent. Ma is érzem a szívemben, a lelkemben a gyönyörű dallamokat, amelyeket az angyalok, a nagylányok énekeltek a szülőfalum szentélyében. Ezeket mindenhová magammal vittem Gyergyószentmiklóstól Jegenyéig, bármerre is szolgáltam vagy vetett a sors. E dallamokat mai szellemi gyermekeim, az Árvácska együttesünk vezetői és tagjai részben ma is felhasználják. Én legfeljebb tanácsokkal és ötletekkel járulok hozzá az egészhez, igazából csak nézem és hallgatom őket.
– Papként és „civilként” is sokszor megélhette az ünnepet, melyik minőségében járt mélyebben?
– Papként nem tudtam igazából átélni a karácsonyt, de érvényes ez a többi ünnepre is. Többfelé kellett mennem misézni, programot kellett összeállítani a közösségek számára, igét hirdetni, törekedni mindig valami olyanra, ami fentről érkezik, s ha nem sikerült, nagyon rosszul éreztem magam. Mióta nem plébánosként tevékenykedem, sokkal mélyebbek az ünnepeim. Csendben tudok lenni, magamba szállni, meg tudom idézni a karácsony lényegét. Azt, hogy az ősbűn utáni szabadítás jegyében Isten eldöntötte a megváltó eljövetelét, de az eljövetel helyét is meghatározta, kiválasztotta a szülőpárt, megfogalmazta a küldetés célját. Az idő beteltével pedig a fiatal lány a méhébe fogadta őt, majd a gyerek megszületett, küldetését felismerte, felvállalta, s ha megingások közepette is, de elvégezte. Minden csábítás ellenére nem „disszidált”, szülőföldjén maradt, betöltötte a feladatát. Aztán visszatért az atyához és beszámolt az elvégzett feladatról, mint egy királyi követ. A mi utunk is ez, a Jézus útja.
– Milyen mértékben alakította az ünnepeit, hogy egy ideje apaként, családja, három gyermeke körében várhatja Jézus érkezését?
– Mint említettem, a rengeteg teendő mellett korábban sokszor arra ébredtem, hogy az ünnep elsuhant, és én halálosan fáradtnak érzem magam. Az ünnep a sok munkát jelentette, a mások érdekében hozott fáradozást. Ma, amikor a szentmise szövegét imádkozom, magamba szállok, kitárom a karomat, és szinte érzem, amint az angyalok kitelepednek a tenyeremre. Napestig ott tudnék ülni, ezekre az apró jelekre, üzenetekre figyelni. És ez cseppet sem unalmas. Úgy érzem, ilyenkor megnyílik az ég, találkozik a földdel, az Isten az emberrel, ezt a találkozást pedig tovább kell adnunk, sugároznunk kell a puszta lényünkkel. A találkozás pedig kiárad a szobára, a családra, a gyermekekre, és egyszer csak béke lesz. Valahogy, valamiképpen így történik meg a karácsony. Nem mindig és nem törvényszerűen karácsonykor, hanem az életünk bármelyik napján.
– Hogyan igyekszik megóvni a saját és fogadott gyerekeit – a „csibészeket” – az üzletekben már november elejétől megkezdődő karácsonyjelenségtől?
– Mindenekelőtt annak tudatosításával, hogy ebben a színjátékban olyanok vagyunk, mint a vőlegény és menyasszony nélküli lakodalom násznépe. Egy régi „csibészem”, motoros ember válaszát idézném, amelyet arra a sűrűn feltett kérdésre adott, hogy nem félti-e az ugyancsak megveszekedett motorossá nevelkedett fiát. Egyetlen reményem van, szokta mondani: a motorozás minden csínját-bínját igyekeztem átadni a fiamnak, s ha él azzal a tudással, van rá esélye, hogy elkerülje a nagyobb bajokat. Minden nevelőnek valami hasonló a feladata. Miután képtelenek vagyunk megvédeni a gyermekeinket mindenféle veszedelemtől, nagyjából eddig terjedhet a mi kötelességünk. De eddig kötelező módon el is kell terjednie. Mindenkinek akkor kell elegendő időt fordítania a gyerekeire, a környezetére, amikor arra szükség van. Nem később, mert akkor már túl késő lehet. Valahányszor feleségemmel, Adéllal elengedjük a gyermekeinket otthonról, soha nem mulasztjuk el, hogy megáldjuk őket és áldást kérjünk rájuk, megkérjük az égieket, hogy vigyázzanak rájuk, ha mi nem foghatjuk a kezüket.
– Mi van, ha elmúlik karácsony? Mit tehetünk annak érdekében, hogy minél tovább tartson az ünnep?
– Talán úgy lehet meghosszabbítani a karácsonyt, ha lelki örömben élünk. Ha ez sikerül nekem, akkor a velem élő is részesül abban az örömben. Mert amit másra költünk, azzal soha, sehol nem kell elszámolnunk. Néha elszégyellem magam, amikor arra gondolok, hogy a „csibészeim” közül néhányan börtönbe is kerültek. Ilyenkor fájdalom költözik a lelkembe, még akkor is, ha tisztában vagyok, hogy az igazi családokban is vannak  problémás gyerekek. E tekintetben soha véget nem érő próbálkozás az életünk. Ugyanakkor arra törekszünk, hogy mindannyiukat magyar identitásban neveljük fel, ezt a nevelőktől is egyértelműen kérem. Azokat a bizonyos rendhagyó történelemórákat a helyszínen, a tereken, utcákon, a szobrok, emlékművek tövében tartsák meg. Előfordult már olyan is, hogy pénzjutalommal igyekeztük motiválni a gyerekeket a rovásábécé megtanulására, és mivel valamennyien megtanulták, jócskán át kellett lépnünk az eredetileg kiszabott pénzügyi keretet. Nem erőszakkal, de igyekszünk mind­annyiukba belecsepegtetni a magyarságtudatot. A moldvai csángó gyermekeinket befogadás után először magyarul kell megtanítanunk, mert otthon már senkitől nem hallanak magyar szót. A szülőkkel ugyanis elhitették, hogy aki magyarul beszél, nem tud megtanulni rendesen románul, s képtelen lesz érvényesülni az életben.
– Milyen ajándékot szokott kérni karácsonyra?
– Idén azt kértem az angyaltól, hogy hozzon nekem egy nagy, öblös poharat, amelyben jól meg tudom lötyögtetni a vörösbort. Általában azonban nem tárgyi dolgokra gondolok. Az adventi időszakban békéért, összhangért, harmóniáért imádkozom, hogy megoldhassuk a felmerülő problémákat. Máig eszembe jut egy öreg ferences atya tanítása, miszerint valahányszor olyan szentélybe lépünk, ahol korábban nem jártunk, az ott megfogalmazott kérésünket teljesíti Isten. Ha ilyen helyre kerülök, bölcsességet kérek, mert ha azzal rendelkezem, bölcs döntéseket tudok hozni, az az ajándék azok számára is megteremti a mindennapokhoz szükséges földi javakat, akikért felelős vagyok. Márpedig az isteni gondviselés létezését erősen megtapasztaltam az évtizedek során. Ha csak a csibészetre gondolok… Harminc évvel ezelőtt nem azért fogadtam be őket, mert megpályázott és megnyert pénzt kellett valahogy elkölteni. Azokban az időkben döbbentem viszont rá, hogy nekem nem lelki, hanem emberpásztorrá kell lennem. A szeretetről pedig nem beszélni kell, a szeretetet cselekedni kell. Mert valahogy híre ment az egésznek, emberek jöttek a környékről, és felkínálták a segítségüket. Így lépegettünk előre önkéntes adományokból, azóta több mint ezer gyermek élvezhette a gondviselés áldásait.
– Személyesen is homlokán érzi a gondviselés tenyerét? A karácsonyi ajándék gyanánt kért bölcsesség elegendő annak elviseléséhez, megéléséhez is, hogy önt gyakorlatilag kilökte magából a katolikus egyház?
– Isten ellen soha nem fordultam, az emberekkel, papokkal viszont jóval több gondom akadt. A gondviselés végig velem volt, az első, nehéz periódus átvészelésében különösképp. Ma szépen el tudom tartani a családomat, semmiben nem szenvedünk hiányt, és soha nem mulasztom el hálát adni a Jóistennek, hogy segít bennünket emberhez méltó életet élni. Kezdetben sokáig álmodtam, hogy miséznem kell, rajtam van a papi ruha, prédikálnom kellene, de nem készültem. Aztán lassan kimaradtak ezek a rémálmok. Egyfajta papi munkát azonban folyamatosan végzek. Sokan bekopognak hozzánk az alapítványhoz, szükséget szenvedők, fájdalommal a lelkükben. Egy pap, egy ember életében lényegi dolog, hogy befogadjon nélkülözőket, meggyógyítsa őket, erőt öntsön beléjük. Ezáltal és velük megélje a mindennapi karácsony élményét.

GERGELY ISTVÁN
A csíkszeredai Csibész és a Lázár Alapítvány, valamint a Csibész Ifjúsági Egyesület elnöke. A Beszterce-Naszód megyei Vicében született 1955. április 29-én. 1981-ben végezte el a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolát. Káplánként Gyergyószentmiklóson szolgált, majd Brassóban, Kiskapuson. 1987-ben lett csíksomlyói plébános. Lelkipásztori teendőinek központjában a fiatalok pasztorációja állt, egyik kezdeményezője és fő szervezője volt a kommunista diktatúra éveiben illegálisan is megszervezett Csíksomlyói Ifjúsági Találkozóknak. A kilencvenes évek elején szorgalmazta az Ezer Székely Leány találkozók hagyományának felújítását. A moldvai csángók ügyének elkötelezett támogatója. 1992-ben megalapította az árvaházból kinőtt fiatalokat segítő Csibész Alapítványt, családi típusú gyermekotthonokat létesített. Csíkszeredában 1996-ban létrehozta a szociális jellegű tevékenységet folytató Lázár Alapítványt. 2007-ben a Kolozs megyei Jegenyére helyezték, ahol egy évet szolgált. Apaságra való hivatkozással a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség 2011. április 15-től felfüggesztette papi hivatásának gyakorlási jogát. Díjak, kitüntetések: Csíkszereda város Pro Urbe díja (1996, 2007), Kisebbségért díj (2000), A Köztársaság elnökének érdemérme (2002), Magyar Művészeti Akadémia díja (2005), A Családért díj (2006), Árpád-szobor (2011).