– Te Dani, te –  aszongya –, el kénék csalni ezt a nyulat Lázártól.
– Eriggy menny el – mondom –, tám megzavarodál!?
– Vaj nem biz én – aszongya. – Csajjuk el tölle, s reggel bévisszük Szengyörre s nyereségre elaggyuk valakinek.
– Jól van – mondom –, megporóbálhassuk.
S aval odaköszönék Lázárnak:
– Szerussz, Lázár – mondom.
– Szerusztok – aszongya.
– Meglövéd – mondom.
– Én meg – aszongya.
– E’ mán – mondom – többet lucernát nem eszik.
– E’ nem – aszongya. – Két serét kapta fejbe s három ódalba.
– Hinnye – mondom –, jól belésuvasztottál.
– Belé – aszongya.
– Ugyanbiza – mondom – mijen nemzetiségű vót, bakk-e vaj nyöstény?
– E’ biz – aszongya Lázár – tísztacsupa nyöstény anyanyúl.
– Te Lázár – mondom –, műk a sógorral hónap Szengyörre menyünk, ne vigyük-e bé?
– Hát – aszongya –, ha 100 lejbe rejasóznátok valakire, odaadhatnám.
– Hocasza – mondom –, s hónap este nézz átal, met a pénz meglessz!
Káruj minnyát el es vévé tölle a nyulat, s elbucsuzánk, s másnap reggel bé Szengyörre s a hetipiacon kénálgatni kezgyük.
Élig fordulunk vaj kettőt a sokalalomba, megtaszitt ódalba Káruj:
– Te Dani – aszongya –, gyere mennyünk bé a polgármesterhez, s kénájjuk fel neki a nyulat, hátha megveszi.
– Mennyünk – mondom.
S aval mán bé es suvadánk a várasházi nagykapun s fel a nagygarádicson s bé igyenessen a kancalláriába.
Én vittem a nyulat s Káruj a szót s meghajtó magát, s belé es kezde minnyát, hogy:
– Naccságos polgármester úr – aszongya –, a kánaki rektor úr tisztelteti a naccságos polgármester urat, s lőtt egy vadnyidat, s ajándékba béküdé, hogy jó egésséggel fo­gyasszák a becses csalággyikba, s tejjék örömik benne.
Hinnye – gondolám magamba –, e’ tám megzavarodék s férebeszél, hogy ajándékba kénájja, netene!
S hát látom, hogy mereszgetni kezdi felém a szemit Káruj, s integet igen-igen a könyökivel, hogy ne árcsam belé magamot s lapujjak.
A polgármester megköszöni a nyulat s meg a fáraccságot, s előveszi a bugyillárissát s tíz lejt odanyujta Kárujnak borravalóba s tizet nekem, s megkére münköt igen szépen, hogyha mán eddig elhoztuk, tegyük meg neki azt a szüvességet, hogy vigyük átal a lakására a nyulat s poroncsoljuk meg a szakácsnénak, hogy estére vadmártásba csapja essze, met az egész intelligenciját essze akarja csődítteni reja.
Fogtuk a nyulat Kárujjal, s aláson megköszöntük a borravalót, s a kancalláriából kifacsarodánk.
– No sógor, te bolond – aszongya nekem Káruj –, ládd-e? Tíz lej a zsebedbe s tíz az enyimbe, s a nyúl a kezedbe – aszongya –, hát mit akarsz!?
–Hinnye – mondom –, ezt jól kigondolád. Gyere – mondom  –, s ha mán ennyibe van a dolog, kénájjuk fel a köz­jedzőnek es.
– Tisztacsupa szent igazad vagyon – aszongya Káruj.
S ahajt felromlánk vélle a közjedzői nagyirodába, s békopogtatunk, s Káruj meghajcsa magát, s a dolgot eléteijeszté esment illendőségesen, hogy:
– A kánaki rektor úr tiszteltedti a közjedző urat, s lőtt egy vadnyulat, s béküdé ajándékba, s azt üzeni, hogy tejjék örömik benne s vájjék egésségikre.
A közjedző es megköszöni a tisztességet, s elé a bugyillárissát, s tíz lejt nekem s tízet Kárujnak, s a nyulat visszanyójcsa, hogy vigyük átal – aszongya – a konyhába, s kérjük meg a tekéntetes asszonyt, hogy estére vadmártásba loccsin­csa essze, de okvetetlenül, met az intelligenciját meghijja mindenestől, ha mán ennyibe vagyon a dolog.
Mikor az ajtón esmént kisuvadunk a nyullal, Káruj rejám pislant s én reja s esszemosojodánk:
– No – mondom –, sógor! Műk irtóztató nagy vétket követünk el. Irtóztató nagy vétket követünk el, sógor, ha az ügyvégyet a játékból ki­haggyuk – mondom!!
– Siessünk s mennyünk! – aszongya erre Káruj. S mán es töptünk s léptünk s fenn valánk.
Én elé a nyulat s Káruj a tényvalóálladékot, úgy, ahogy addig:
– A kánaki rektor úr lőtt egy vadnyulat, s ajándékba békütte az ügyvégy úrnak, s azt üzeni, hogy szüveskeggyék a becses csalággyába egésséggel békebeleztetni.
Az ügyvégy megörvend a nyúlnak, s elé a bugyillárist, s tíz lejt nekem s tízet Kárujnak, s hogy fussunk átal a szakácsnőhöz a nyullal, s rendejjük meg estére vadmártásba, met az egész intelligenciját essze akarja bolondíttani.
– Műk – mondom – tiszta jószüvel megtesszük a naccságos ügyvégy úrnak – mondom.
S kisuvadánk az ajtón.
De abba a szempillantásba, ahogy az ajtót bényomintám, hirtelennyibe megmozdula bennem a lelkiismeret.
– Te Káruj – mondom. – Ájjunksza meg egy cseppet! Műk ezt a nyulat – mondom – nem azétt hoztuk bé Szengyörre – mondom –, hogy ajándékba végigkénájjuk vélle az intelligenciját! Hanem azétt, hogy elaggyuk – mondom. – Hát a tisztesség es úgy hozza magával, hogy legalábbes késérejjük meg az eladását. Hátha akadna vevő reja?!
– Igazad van, sógor – aszongya Káruj. – El kell adni a nyulat! Legalább megnyugszik bennünk a lélek, s a becsület es megmarad – aszongya.
Fogtuk a nyulat, s vissza a nagy piacra, s elig fordulánk vaj kettőt a sokadalomba, hát 140 lejbe úgy, ahogy vót, szőrőstől-bőrőstől rejasóztuk egy nagy úriemberre.
Negyven lej vót a nyereség az árból, s hatvan lejt kapánk ajándékba a polgármestertől s a többiektől.
S met nem megirigyelték-e töllünk az urak!?
A suj azt a teknikát ette vóna meg! Met a’ vót az oka! Ki a suj hitte vóna!!?
Az egész szengyörgyi intelligencija mind esszevissza vót kötve s kapcsolva tele­fonnyal! S ahogy műk Kárujjal a lábunkot kitettük, a polgármester minnyát felszólította telefonyon az ügyvégyet s az ügyvégy a közjedzőt s a közjedző esment a polgármestert, s ahányan vótak, mind meghítták egyikamásikat estére vadmártásba nyúlvacsorára. (Még csudálkoztak es – úgy hallom –, hogy mijen rengeteg nagy vadászat lehetett Kánakon, s őköt nem es hitták.)
Esszeegyeztek, hogy hetfün a polgármesternél eszik meg a nyulas vacsorát, kedden az ügyvégynél s szeredán a közjedzőéknitt
De mán mielőtt a legelső vacsorát megkezdették vóna, minnyát rejajöttek, hogy valami nézeteltérés lehet a dologba, s ott abba a hejbe fel es biztatták azt a hengér ügyvégyet, hogy vitessen bé münköt a törvény elejibe, s tisztázza ki a jógállapotunkot.
Abbiza bé es vitete – hallgassák meg!! (Sze tuggyuk, mijen az ügyvégy úgye!?)
Szerencsére nekünk es vót még annyi eszünk, hogy bészóllottunk arramenőleg egy másik nagy ügyvégyhez, aki a nyulas ajándékból kifelejtődött vót, s felfogattuk, hogy tiszticcson ki münköt valamiletteképpen, met a szégyen hanem megöl a faluba.
– Nohát – aszongya az ügyvégy –, ebbe magik benne vannak – aszongya.
– Műk benne – mondom –, sze hanem ide se jöttünk vala – mondom. – De ha az ügyvégy úr kitisztáz belőlle, ezenvel ünnepijesen megígirjük – mondom –, hogy ami pénzt a nyúlon kerestünk, mind odaaggyuk magának – mondom.
– Hejjes – aszongya az ügyvégy –, jól beszél kijed!
– Jól úgye? – mondom.
– Idefigyejjenek – aszongya. – Én kitanyittom magikot. Legessőbben es – aszongya – le kénék a dolgot egyszerüsitteni – aszongya.
– Le biz azt – mondom –, met igen zavaros.
– Met – aszongya az ügyvégy –, ha kijetek ketten vannak benne a perbe – aszongya –, akkor nekem es kétannyi a bajom. De ha csak az egyik vagyon benne – aszongya –, akkor mán csak félannyi lesz a baj. Igaz-e?
– Hejjeslem – mondom –, igaza vagyon!
– Éppen ezétt – aszongya – az egyik magik közül vállajja fel ebbe a dologba az értelmességnek a szerzésit – aszongya –, s akkor a másik mán ki es esett a pornográfusokból.
– Hát – mondom –, az értelmességet Káruj, a sógorom vállajja – mondom.
– Hejjes – aszongya az ügyvégy.
S minnyát ott előttem ki es tanyitotta Kárujt, hogy ha a bíróság kérdezősködni kezdene tölle, hát egyátajjába ne réflektájjon semmire – aszongya –, s ne felesejjen. Akármit kérdeznének es tölle – aszongya –, csak incsen a kézivel s füttyen­csen, mintha nem vóna eszinél.
No! Hát bé es romlánk lelkem a törvénbíróságra.
Kárujt elészólliccsák a gyülekezetből, s forgatni kezdik a pappirossakot, s a törvénbíró egy kicsid üdő múlva felveti a kérdést:
– Hogy hijják magát? – aszongya.
Káruj intett s füttyentett.
– Hova való maga?!
Káruj intett s füttyentett.
– Mikor született?!
Káruj intett s füttyentett.
– Mijen a családálla­pottya?
Hinnye – gondolám magamba –, vakmerős a kérdés. Met az asszonok es ott valának a gyülekezetbe.
De Káruj szerencsére méges csak erőt veve magán, s béhunta mindakét szemit, s nagy keservesen negyeccer es elfüttyenté magát.
A bíróság esszetekéntett, s az ügyvégy felállott s szép reszketős szovakkal kifejlesztette, hogy akinek értelmességje nincsen, annak a cselekedettye sem lehet értelmes – aszongya –, s osztán még azt es tekéntetbe kell venni – aszongya –, hogy nemcsak egyátajjába, hanemhát több mindt gyanánt s osztán satöbbi – aszongya –, s figyelmibe ajájja ezeket a nagytekéntetes törvénbíróságnak, s a satöbbiről ne es beszéjjünk.
S hát hajjanak csudát! A bíróság úgy megszivlelé lelkem a tanólságos ügyvégyi szovakot, hogy az itiletbe minnyát kimondotta, hogy a törvényes porográfusokot nem lehet Kárujra rejailleszteni, s akinek nem teccik, áppellájja meg s fogja bé a száját!
– No Káruj bá’ – aszongya erre az ügyvégy –, megnyerők a pert, hát számojja le kijed ízibe azt a száz lejecskét, amit a nyúlon nyertek.
De Kárujnak es vót annyi esze még szerencsére, hogy nem nyólt minnyát a pénz után, hanem az ügyvéggyel szembefordittá hirtelennyibe a tanólságot, s elfüttyenté magát s intett a kézivel, mindha nem véna eszinél.
S aval otthagyók az egész intelligenciját!