Ahaj, ha a király ezt meg azt tette volna 1990-ben, ha akkor többen sietnek a segítségére, ha a nép felvilágosult lett volna, ha bevezetjük a monarchiát, akkor most másképp nézne ki az ország, gyorsabban ráálltunk volna az euroatlanti pályára és így tovább… Egy rakás ember ezt ismételgeti, teljesen végiggondolatlanul. Valójában visszamenőleg ítélkezve azt mondhatnánk, nagyon is könnyen meglehet, hogy rosszabb lett volna monarchiában, mint nélküle.
Képzeljük el a helyzetet: ha 1990-ben visszaállítják a királyságot, akkor tisztán parlamenti rendszerünk lett volna, díszállamfővel és pontosan ugyanazokkal a pártokkal a parlamentben, mert a népet senki sem váltja le, a választásokon ugyanazok a szavazási eredmények születtek volna.
Vagyis teljesült volna az USL (a Szociáldemokrata Pártból – PSD – és Nemzeti Liberális Pártból – PNL – létrejött ideiglenes koalíció, a Szociál-Liberális Szövetség – a szerk.) másfél évtizedes, Iliescu utáni korszak alatti aranyálma, amikor folyamatosan igyekeztek csökkenteni az elnöki hatásköröket, illetve felfüggeszteni az államfőt. Arról nem is beszélve, hogy a kamarilla, vagyis azok, akik a királyi család körül legyeskednek, ugyanazokból a gyenge akaratú Agamiţă Dandanachékból (Caragiale-hős – a szerk.) állt volna, akiket most is láthatnak a tévékben, akik körül a volt szekusok bokacseleznek, vagyis akadémiai értelmiségiekből és nacionalista-dákopata tábornokokból, mint az, akit a királypárti Emil Constantinescu tett meg a hadsereg parancsnokának.
Mindezen évek alatt a hatalom egy rendkívül erős kormányfő kezében összpontosult volna, lett légyen az Năstase, Tăriceanu vagy Ponta, akivel szemben egy alkotmányos király nem igazán rendelkezett volna lehetőséggel, hogy megakadályozza a hülyeségeit vagy változásra sarkallja őt, ahogy Băsescu vagy Iohannis jól, rosszul megtette. Vagy akár Iliescu is, diszkréten, karrierje alkonya táján. Az uralkodó egyáltalán nem nyilvánulhatott volna meg politikai ügyekben, tehát a legkisebb mértékben sem lett volna képes biztosítani a pluralizmust az állam csúcsán. Olyan hatalmi vertikum jött volna létre, amelynek gondolatától mindig összegyűl a nyál a PSD-sek szájában.
Nem igazán világos számomra, ki gyakorolhatott volna nyomást az egyensúly kialakítása érdekében egy olyan reformellenes parlamenti többséget maga mögött tudó kormánnyal szemben, amilyen nálunk az utóbbi 27 évnyi időszak legnagyobb részében volt: a PNL-s királypártiak, akik közül sokan magas társadalmi pozícióval rendelkeztek, de akiket különféle személyes zsigeri érzések mozgattak, 2012 tájékán az Antenák stúdiójában pörögtek és a szekus Voiculescu írásaiból szavaltak, utóbbi házi ficsúrjaival egyetemben? A hajdani PNŢCD (Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt – a szerk.), amelyet erkölcsileg hibátlan öreg ellenállók vezettek, de akik, amikor végre kormányra kerültek, már csak egy olyan kisszerű semmittevőt voltak képesek kormányfőként nyújtani nekünk, mint Ciorbea és még néhány hasonlóan jelentéktelen figurát? A két világháború közötti vélt vagy valós életrajzi aspirációjú elit tagjai közül sok légyként keringett volna a király körül, ott páváskodva egy-egy kitüntetésért vagy palotai meghívóért (amit amúgy is megtesznek), és ők lettek volna az elsők, akik lepaktálnak a PSD-vel (amit amúgy is megtesznek).
Meglehet, a történelem nagy léptékében mérve a királyi családnak talán még szerencséje is volt, mert ha visszakerült volna az állam élére, akkor nagyobb mértékben kompromittálódott volna, mint tette, amennyire tette.
Iliescu valójában hibázott 1990-ben, ami most már – ebben biztos vagyok – benne is tudatosult: sokkal szabadabban, nemzetközileg legitimebb módon kormányozhatott volna, és több mandátuma lett volna teljhatalmú miniszterelnökként egy tiszteletre méltó, de végrehajtó hatalommal nem rendelkező, 80 éves és talpnyaló, illetve (szó szerint) semmirekellő, mind a régi, mind az új fajtából való balkáni pszeudonemességgel körbevett király szimbolikus fedezetével.
A nagy-romániás (a szélsőséges Nagy-Románia Pártról – PRM – van szó – a szerk.) monarchiaellenes szennycsatornában felnevelkedett Olguţa Vasilescu PSD-s alkalmazottjai által Craiován szervezett királypárti tüntetések mutatják, hogy e téren mennyire rugalmasak lehettek volna a román nemzetiszocialisták és szavazóik, ha alkalmat adtak volna nekik rá.
Az Ortodox Egyházzal együtt a monarchia lett volna az ideális kiegészítő ahhoz a fajta kínálathoz, amelyet a kommunizmus bukása után a saját szavazóiknak nyújtottak: uralkodói legitimálással és transzcendentális hangsúlyokkal rendelkező szociális paternalizmust.
Ha nem történt volna meg az 1945–47-es geopolitikai katasztrófa, akkor I. Mihály minden jel szerint jó, jellemes és kötelességtudó király lett volna, teljesen híján lévén apja indulatosságának és színészkedéseinek. Vagyis pontosan olyan volt, amit egy modern európai uralkodótól elvárnak: legyen a stabilitás és a kontinuitás embere és viselkedjen tiszteletre méltóan. Sok európai királyi családnak vannak olyan tagjai, akik nem felelnek meg ennek a standardnak, de elég szerencsések ahhoz, hogy a történelem rengései ne rázzák meg széküket, ahogy az mifelénk történt.
I. Mihállyal a palotában és az ország, valamint az elitek háború utáni feldúlása nélkül Romániának most – egy (világrekordot állító) 77 évnyi demokratikus uralkodás után, bár politikai botrányokkal és sok felesleges háttérzajjal terhelt uralkodás végén – sokkal rendezettebb és virágzóbb társadalma lett volna. De miután minden a feje tetejére állt, 1990 pedig egy intézményi téren felperzselt tájban talált bennünket, I. Mihály nem tehetett volna egyebet, mint a politikai osztállyal együtt gyorsan kompromittálódik azoknak az éveknek a viszonyítási pontok nélküli légkörében, bombasztikus és alkalmatlan szárnysegédek által rosszul kiszolgáltan, tehetetlenül állva a teljhatalmú és rosszindulatú többségekkel rendelkező parlamentekben zajló emberi komédia közepette, amilyet a napjainkban is láthatunk.
Mihály király megfelelő ember lett volna arra, hogy egy meglévő ország felett tisztességesen uralkodjék, de arra nem, hogy nulláról újra felépítse azt.
(Contributors.ro)
