Élt egyszer egy faluban három vidám legény: egy kovács, egy szabó meg egy vadász. Elhatározták, hogy elmennek világgá. Útjuk egy sűrű erdőn vezetett keresztül. Egy házikóhoz értek. Tárva-nyitva állt, s a szobában égett a mécses, de egy teremtett lelket sem találtak se bent, se kint.
– No, aki itt lakik, nem fogja rossz néven venni, ha betérünk hozzá, s meghálunk nála – gondolták.
Hajnalban kipihenten, vidáman ébredtek fel.
– Szerezzünk valami harapnivalót, mert így felkopik az állunk – javasolta a vadász.
A kovács meg a vadász nekivágtak az erdőnek, a szabó tüzet gyújtott, vizet tett a tűzhelyre.
Ekkor ott termett egy icike-picike emberke, s így kuncogott: Szabó, szabó, szabó komám, a tüzedet elfújom ám!
– Fújd csak, fújd, ha tudod! – kiáltotta nagy bátran a szabó, mert az emberke olyan icike-picike volt, hogy egy tisztességes tüsszentést se nézett ki belőle. De az alig csinált annyit, hogy: pfü! – elaludt a tűz, az emberke pedig eltűnt.
Nemsokára megjött a vadász meg a kovács, s a szabó elmesélte nekik, hogy mi történt.
Másodszor a vadász maradt házőrzőnek. Jókora tüzet rakott, ráhelyezte a leveses fazekat, és maga is a tűz mellé telepedett. De előjött az icike-picike emberke, és azt suttogta: Vadász, vadász, vadász komám, a tüzedet elfújom ám!
– Próbáld csak meg! Kitekerem a nyakadat! – kiáltotta a vadász, de pfü! – fújt egyet az emberke, és a tűz kialudt, az emberke eltűnt.
– Majd én megfizetek annak a tökmagnak! – ígérte a kovács. Előszedett egy satut, s letette a kemencepadkára, hogy a keze ügyében legyen. Amint tüzet rakott, ott termett az emberke:
– Kovács, kovács, kovács komám, a tüzedet elfújom ám!
A kovács galléron ragadta, és befogta a satuba.
– Eresszetek el, eresszetek el – kiáltozta a furcsa kis emberke. – És valamelyikőtök jöjjön el velem! Szabócskám, gyere velem!
– Dehogy megyek! – válaszolta a szabó.
– Vadász, akkor te gyere velem!
– Megy veled a halál! – így a vadász.
– Kovács, kovács, gyere velem te!
– Jó, megyek – mondta a kovács –, de a vadász és a szabó is jönnek mögöttünk.
Az emberke egy rejtekajtón meg egy pincefolyosón vezette őket keresztül.
Eljutottak egy barlanghoz, amelynek roppant szikla fedte a száját.
– Hengerítsd csak el azt a követ – mondta a kovácsnak –, bújj át a nyíláson, és kiáltsd jó hangosan: „Megtört a rontás! Megmenekedtünk!”
A legény nekigyűrkőzött, két hatalmas kovácstenyere megragadta a sziklát, s egyszerre csak recsegés-ropogás hallatszott, a szikla elgördült, s nappali világosság vágott a szemükbe.
Átbújtak a nyíláson, és íme, egy ragyogó kastély előtt találták magukat.
– Megtört a rontás! Megmenekedtünk! – kiáltották, ahogy a torkukon kifért.
A pici emberke is velük kiáltott, s azzal volt, nincs: eltűnt a kezükből.
A kastélyból akkor díszbe öltözött zenészek, majd három csodálatosan szép hercegnő perdült elő. Az icike-picike emberke koronával, bíborpalástban közeledett feléjük.
– Köszönet nektek – mondta –, hogy megszabadítottatok bennünket a rossz varázslattól.
Azzal a három legényt hercegi rangra emelte, és feleségül adta hozzájuk a hercegnőket.
Boldogan éltek, s házi tűzhelyük lángját nem is fújta el senki soha többé!
LENGYEL BALÁZS fordítása
