– Több telt házas, a rádió- és tévéközvetítések révén országos hozzáférhetőségű karácsonyi koncerttel zárta a 2017-es évet a Madrigál. Hogyan készítik elő ezeket a koncerteket?
– Meg kell vívnom a magam harcait. A karácsonyi koncertekre való készülődéskor a kórus néhány tagja előtt érvelnem kellett például amellett, hogy ne csak ortodox egyházi zene, hanem magyar, német, latin nyelvű zene is kerüljön a repertoárba. A programépítéskor ugyanis hiba lenne figyelmen kívül hagynunk a közönség várható összetételét. Nyilván elsősorban olyan muzsikát kell kínálnunk, amellyel mindenki azonosulni tud, de olyat is, amellyel korábban nem találkoztak. A csapat befogadókészségén az is sokat lendített, hogy 2017-ben ellátogathattunk Betlehembe, Jeruzsálembe, láttuk Jézus születési helyét, végigmentünk a stációkon. A személyes élmény hatását egyértelműen éreztem a kóruson, sokat gazdagodtunk általa.
– Összességében demokrácia vagy karvezetői „parancsuralom” érvényesül a repertoár alakításában?
– Is-is. Többnyire én állítom össze a listát, de ha a programban hiányosságot érzékelek, nem riadok vissza attól, hogy tanácsot, segítséget kérjek. A kollégák díjazzák ezt, szívesen segítenek. Ám ha mindig mindenben megkérdezném őket, fennállna annak a veszélye, hogy a sokféle zenei ízlés mentén szétfolyik a repertoárunk. Egyszemélyes döntéssel igyekszem elkerülni azt is, hogy egy-egy meg nem valósuló ötlet nyomán sértődés, a mellőzöttség érzése támadjon a kollégákban. Ötvenöt éves fennállása során a Madrigál több mint ezer művet adott elő, ebből közel kétszázat az én irányításom alatt.
– Dirigálás közben bámulatos magabiztosságot és derűt sugároz. Ilyen „ide nekem az oroszlánt” típusú embernek született?
– Látott volna diákkoromban… Hegedűsként a fellépések előtt mindig tele voltam kétségekkel: vajon képes leszek-e úgy előadni azt a darabot, ahogy előkészítettem? Folyamatosan rettegtem, nehogy elrontsam, képtelen voltam élvezni a pillanatot. De már túl vagyok rajta, egy-egy fellépés előtt hónapokkal öröm tölt el, hogy mennyire szép lesz a műsor, milyen energiákat szabadít majd fel.
– Mi az, amit képes hozzátenni egy ilyen profi énekesekből álló együttes produkciójához?
– Meglátásom szerint a karmester elsődleges feladata a mű olyan szintű betanítása, hogy az előadáson szinte szükség se legyen karmesterre. A produkció során viszont tizedmásodpercekkel a kórus előtt kell járnia, hogy megüzenhesse mindazt, amit szeretne vissza­kapni. Vezetem a kórust, provokálom, átadom az érzéseimet, hogy együtt rezdüljünk a közönséggel. Energiájával a karvezető szinte mélyfúrást végez a lelkekben, hogy felszabadulhassanak mindazok az érzések, amelyeket ugyan a partitúra is előír, mégsem mindegy, hogyan szólalnak meg a szavak és hangok. Arra törekszem, hogy zenészeim számára anya, főnök, biztonsági szelep legyek egyszerre.
– A Madrigált Marin Constantin révén ismerhette meg a világ. Hogyan kerülhetett egy sepsiszentgyörgyi magyar lány egy hasonló legenda helyére?
– Szinte filmbe illő ennek a története. Néhány, Madrigálban éneklő konzervatóriumbeli kollégám hívott el, hogy segítsek nekik megtanulni a magyar szavak kiejtését Kodály Esti dal című művéhez. A kórus épp a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus fennállása harmincadik évfordulójának ünnepségére készült. Már negyedéves voltam a karmesteri szakon, volt némi fogalmam a karvezetésről, így aztán nemcsak a szavakat értelmeztem a kollégák számára, le is vezényeltem a darabot. Ők meg elmondták Marin Constantinnak, mennyi­re tetszett nekik, ahogy dirigáltam. A mester másnapra is, majd minden további próbára visszahívott, s immár a jelenlétében is többször vezényeltem. Egyre inkább bedobott a mély vízbe, én meg soha semmit nem utasítottam vissza. Folyamatosan provokált, faggatott, vizsgáztatott: mit olvastál tegnap este, melyik versre emlékszel, milyen magyar dalt tudsz? Korábban találkozott Kodállyal, érdeklődött a Romániában máig ismeretlen Kodály-féle oktatási módszer iránt is. Nem lehetett nem érezni, hogy egyre inkább tétre mennek ezek a beszélgetések.
– Szívesen átadta a tudását, vagy menet közben kellett „ellopni” tőle?
– Csak annak adta át, akit méltónak, alkalmasnak talált. A mi kapcsolatunkban minden benne volt: kicsit a lányának tekintett, kicsit a tanítványának, miközben kollégaként is kezelt. Élete végéig naponta beszéltünk telefonon, minden érdekelte, ami a kórussal történt.
– Hogyan zajlott az őrségváltás?
– Arra a bizonyos 2002 júniusi szentgyörgyi fellépésre vezethető vissza. Miután kiderült rólam, hogy én is Sepsiszentgyörgyön születtem, magával vitt a kiszállásra, holott még semmilyen szervezeti kapcsolatban nem álltam a Madrigállal. Fél órával a fellépés előtt szólt, hogy öltözzem be – titokban nekem is becsomagoltatott egy ruhát –, én dirigálom a Kodály-művet. Előző este édesanyámnál a fürdőkádban még arról álmodoztam, mekkora megtiszteltetés volna, ha egyszer én vezényelhetném a Madrigált… Előtte soha nem beszéltünk ilyesmiről, aztán mindketten könnyes szemmel vittük véghez ezt a bravúrt. Azóta hiszek benne, hogy amit nagyon akar az ember, az meg is történik vele. Egy év múlva, 2003. március elsejétől lettem a Madrigál szerződéses tagja.
– Azon a 2002-es koncerten esett le vezénylés közben Marin Constantin nadrágja, amire a kórus elképesztő professzionalizmussal reagált – illetve nem reagált! Ön hogyan emlékszik az esetre?
– A Florilegiu bizantin című harmincperces darab előadása során történt. A mester egyetlen pillanatra sem engedte le a kezét, közben két kolléga tartotta a nadrágját. A koncertet követően Marin Constantin nyilvánosan méltatta a közönség fegyelmezettségét, valahogy így: Sepsiszentgyörgyön olyan hallgatósággal találkozott, amely előtt nemcsak le a kalappal, de le a nadrággal is!
– Sokáig volt érezhető a nagy előd árnyéka? S ha igen, hogyan igyekezett megszabadulni tőle?
– Könnyebb volt a dolgom, amint az esetleg kívülről tűnhetett. A mester zsenialitása révén ma is változatlanul érvényes és hiteles, stílusban, öltözékben, hangképzésben egyaránt megnyilvánuló márka épült. Ugyanakkor annyira egymásra hangoltak voltunk, hogy mindent igaznak éreztem, amit a kórussal művelt. Csakis így képzelhető el, hogy nőként, fiatalként, magyarként Bukarestben – ahol mindenki a fél életét adná ezért a megtiszteltetésért – őt követhettem a kórus élén. Amikor átvettem a Madrigált, öten énekeltek még az alapító tagok közül, ma már senki sincs közülük, a jelenlegi állomány egyharmada pedig még dolgozott Marin Constantinnal. Azonnali és teljes elfogadottságot éreztem a részükről. Ez az örökség abban is segít, hogy teljes elhatározottsággal, kompromisszumok nélkül képviselhessem és fenntarthassam a kórus presztízsét. A mester emléke inkább védőpalást volt, mintsem árnyék.
– Van tudomása arról, milyen árat fizethetett a Madrigál azért, hogy a kommunizmus idején is világjáró együttes lehessen?
– Zsenialitása, nemzetközi elismertsége, karizmája sok mindenben segítette Marin Constantint, de egy sereg trükköt is bevetett a fenntarthatóság érdekében. Az ámenek helyett például óment énekeltetett. A tiltások ellenére felvetette a kolindákat, Anania püspök segítségével kicsempésztette az Egyesült Államokba a kollekciót, ott kiadták lemezen, s miután jogdíj címen tekintélyes összeg folyt be az államnak, Ceaușescuék is mindent megbocsátottak neki. Még azt is, hogy a nyugati turnékon le-lemaradoztak kórustagok. Ha meg kompromisszumokra kényszerült – mint például a Megéneklünk, Románia fesztiválon való fellépések –, akkor is a legmagasabb művészi színvonalra törekedett.
– Néhány éve útjára indították a Cantus Mundi elnevezésű kóruszenei kezdeményezést, ami három éve országos finanszírozású programmá nőtte ki magát. Miért tartja fontosnak a kezdő iskolai kórusokkal való bíbelődést?
– Mert ez lehet a Madrigál egyik legfontosabb hagyatéka. A program kezdeményezője a mester fia, Ion Marin, a Madrigál tiszteletbeli elnöke. Roppant tehetséges fiatalként,  tizennyolc évesen még a kommunizmus idején disszidált, az apja ugyan megszenvedte a dolgot, de örült a fia későbbi sikereinek. Ő rukkolt elő azzal az elképzeléssel, hogy tegyünk valamit a zenére, kóruséneklésre való nevelés érdekében is. Zenészként nyolcadmagammal, összességében húsz-huszonketten járjuk az országot, karvezetői kurzusokat, képzéseket tartunk. A Madrigál értékeit felhasználva önkéntes alapon igyekszünk minél több gyereket bevonni a kóruséneklésbe. Immár közel ezer kórus vesz részt a mozgalomban, ennek fele újonnan alakult, az elsőt, a Lőfi Gellért vezette Campanella gyerekkórust korántsem véletlenül Sepsiszentgyörgyön hoztuk létre. Hatalmas tanulság volt, amikor közel egy éve Iași-ban találkoztam egy gyengécske magyarpécskai diákkórussal. A beszélgetésekből kiderült, hogy vezetőjük egy fiatal matematikatanár, aki azért iratkozott be a kolozsvári konzervatóriumba, hogy megtanulja a karvezetést. Megható volt ez az elkötelezettség, igyekeztem segíteni nekik, fél év alatt elképesztően látványos fejlődésen mentek át.
– Egyre nagyobb teret nyernek a könnyebb műfajú darabok kórusfeldolgozásai. Támogatója vagy ellenzője ennek a „divatnak”?
– Bizonyos mértékig támogatója, hiszen a fiatalokkal minél érthetőbb nyelven kell megismertetni a kórusmuzsikát. A kórusmozgalmak iránya gazdagodott a könnyebb műfajok, feldolgozások révén, a Cantus Mundival részben mi is ezt az utat igyekszünk járni. Leginkább viszont az boldogít, hogy egyre nagyobb az igény a kórusmuzsikára.

UNGUREANU-SZABÓ ANNA
A Marin Constantin Madrigál Nemzeti Kamarakórus vezető karnagya és művészeti igazgatója, a Cantus Mundi országos program művészeti vezetője. Sepsiszentgyörgyön született 1980-ban, középiskolai tanulmányait a Plugor Sándor Művészeti Líceumban végezte hegedű szakon. A bukaresti zenekonzervatóriumban végzett karvezetői szakon. A zenetudományok doktora. Több száz acapella és vokálszimfonikus koncerten vezényelt. Díjak, kitüntetések: 2. hely a jekatyerinburgi nemzetközi gyerekzene-fesztiválon a Cantus Mundi program kórusával (2014); a Kulturális Érdemrend lovagi fokozata (2013).