Demeter J. Ildikó
Két gyermeket, egy ötéves kislányt és kilencéves bátyját zaklatott egy rendőr Bukarestben, és pár nappal a történtek után a romániai közbeszédben mégsem az a fő kérdés, hogy mi lesz velük, hogyan segíti őket lelki egyensúlyuk visszanyeréséhez az illetékes állami szerv, vagy mit tesz a másik, erre hivatott hatóság a hasonló esetek megelőzésére, hanem az, hogy Mihai Tudose kormányfő vagy – Carmen Dan belügyminiszteren keresztül – Liviu Dragnea nyeri-e meg a legújabb politikai csatát a szociáldemokrata párton belül.
Na igen, ha nincs számot tevő ellenzék, belső viszállyal tartják magukat formában azok, akiknek egyéb dolguk nem akad a boszorkánykonyha fazakainak kavargatásánál. De most már elég volt ebből a főzetből: vannak fontosabb dolgok egy önmagát elsüllyesztő pártvezetőnél, jó lenne inkább ezekkel foglalkozni. Mégpedig minél hamarabb.
Lehet a belügyminisztériummal kezdeni, hiszen ez az egyik leglényegesebb eleme az államnak, és működése sok mindent elárul a döntéshozók és a polgárok viszonyáról. Nálunk elsősorban azt, hogy a polgár nemigen számít, hiszen olyan alkalmazottjai is lehetnek a rendőrségnek, mint ez a pedofil forgalmista, akit társai egyszerűen erőszaktevőnek szólítottak. De csak most jelentették fel. Vajon miért? A felületes felvételi eljárás mellett jókora adag nemtörődömség, sőt, cinkosság is kellett ahhoz, hogy évekig zavartalanul folytassa kétlaki életét ez az ember. Vajon hány bűnöző lapul még a törvényesség betartására, a lakosság biztonságának szavatolására hivatott intézményben? Hogyan bízhatunk a rendőrségben, mikor a magas munkabérek és még magasabb speciális nyugdíjak dacára csapnivaló teljesítményt nyújt? Futni hagyja a gyermekbántalmazókat és az országcsalókat is (Sebastian Ghiţă nagy visszhangot kiváltott szökése csak az egyik a sokból, és az egykori párttárs, Radu Mazăre elillanása csak a legfrissebb), és saját utcai járőreinek testi épségét sem képes biztosítani, miközben drága gépkocsikban hordozza tárcavezetőit. A titkárnőből lett miniszter asszony pedig annyira nem látja át saját szak(?)területét, hogy nem a közvetlenül felelős tisztségviselőket, hanem más, nem eléggé engedelmes alárendeltjeit próbálta meneszteni. Még azt sem mérte fel, hogy nem alkalmas a pillanat holmi leszámolásokra. Most már az ő lemondását követelik egyre többen és hangosabban – csakhogy ez afféle kozmetikai manőver lenne, amely nem oldana meg semmit.
Hiszen helyére – az SZDP-s hagyományoknak megfelelően – csak egy másik, szintén középszerű és hozzá nem értő pártkatona kerülhet, aki valószínűleg nem azon iparkodna, hogy gyökeresen megváltoztassa az előző kormányok által gondosan, bizonyos érdekek mentén felépített belügyi gépezetet. Pedig ezért lenne érdemes politikai hadjáratot indítani: nem azért, hogy egyik vagy másik pártvezető nyerjen, hanem a gyermekekért, azaz mindannyiunkért, akik rettegés nélkül akarunk kilépni az utcára.
