Elsőre tájképeket látunk. Íme, a természet látványai, sokszor idilli és mindig kissé álomszerű szűrőn át tekintve. Erős hangulatuk magával ragad – de talán inkább természeti látomások... Az ember jelenlétének nyomait tartalmazzák, egy olyan entitásét, amely nem behatolóként van jelen, hanem magától értetődően része a látványnak. Jelenléte egyszerre mutat harmóniát a környezettel, részvételt és egységet a különös térrel, ugyanakkor az antropocén kor jellegzetes disszonanciáját is hordozza. A táj hibrid, hiszen a természet lenyűgöző részletei, nagysága és végtelensége ötvöződik saját lelki és gondolati konstrukcióinkkal, tárgyformációkkal és tárgyak képeivel.
Így tehát, ha több időt töltünk egy-egy mű előtt, lassanként rájövünk, hogy bár a kompozíció egy meghatározott helyszín élményét nyújtja, mégsem igazán tájkép, hanem valami sokkal elvontabb. Részletei nehezen azonosíthatóak. Az addigi „tárgyak” vagy „tájelemek” újból festészeti nyomoknak bizonyulnak. Különös, mitikus tereket szemlélünk.
A korábbi Csóka-festmények felületkísérletei itt megalapozott, összefogott rendszerekbe épülnek be, jól irányított fókusszal és koherens viszonyokkal. A mű nem csak a különböző térelemek kompozíciója, de ugyanakkor a különböző kifejezőeszközöké is. Lazúros, oldott (vagy egyenesen folyatott) festésű felületek, grafikus, határozott folt-játék, a festői textúrák, az elnagyolt vonások, pacsmagolások, elsimított festékrétegek, de még a festék anyagába való, kvázi szobrászi lenyomatok is mind megjelennek a friss képanyagban; festménytől függően legalább két, de esetenként akár három-négy nyelvezet is keveredik.
A képek terei így egyszerre folyamatosak és részletezőek. Hatásuk alatt nem vesszük észre, hogy szemlélődés közben mikor váltottunk perspektívát, síkot, anyagot, vagy hol kapcsolt át a tér egy rejtett portálon át az idő dimenziójába... A képanyagban a visszatérő motívumok mellett a látványok jellege is ismétlődik: a hely, ami ismerős, de nincs sehol, a dimenzió, amely önmagát kínálja fel, a tükröződés, amiben világok esnek darabokra.
Egyik motívum azonban kiemelkedik a többi közül: a négyszögű elem. Legtöbbször hirdetőtáblaként jelenik meg, de a sorozat játékában lehet deszkalap, paraván, fal, móló, híd, tutaj, sátorlap, vitorla vagy kiterített textília is. Az ismétlődés szuggesztív: a négyszög kijelölt, stabil hely a térben; meghatároz síkokat, áthatolva a differenciálatlan űrön, (támasz)felületet képez, vagy ajtó/ablaknyílásokat, amelyek a tömeget megbontva átjárást biztosítanak. Ha pedig a befogadói pozíciónkat tudatosan megélve tekintünk erre a beszédes elemre, felfedezhetjük a helyzet enyhe iróniáját: a négyzet magára a vászonra emlékeztet, aminek felületét bámuljuk – a négyzet maga a kép.
UNGVÁRI-ZRÍNYI KATA
