Szebb időket is megéltek már Bicsi Gyula kocsmájának mulatozó törzsvendégei. Hiába állítja, hogy mai arcok lennének modelljei, utcán heverő témái, akik naponta szembejönnek vele, mert több évtizedes fotózásaim során minden utcán heverőt, szembejövőt megörökítettem, de egyikük sem ismerős. Ők, ha még léteznek is, a múlt század elejéről felejtődtek itt, kábulatban maradva, el sem mozdultak az asztaltól.
És a hegedű sem mai, két szomorú zenész húzza békeidőket visszasíró dallamait. Az idős hölgyek, kalapjukba tűzött hattyútollal, talpas poharakat szorongatnak. Az asztalok alól pedig disznócsordák másznak elő. A látomások természetesen hajnaliak, mert itt mindig hajnal van...
Bicsi Gyula képzőművész Tein Teaházban megnyílt tárlátának a szemközti meszelt téglafalra helyezett hármas sorozatáról tudósítottam, arra gondolva, hogy ebben a három képben benne van az egész, majd a folytatásban a szereplők egymást váltva mulatnak tovább, s ezzel vége. Mire oldalról tavaszi tájban fehér ló jelenik meg, tovább tavaszi táj ló nélkül, nehéz összefüggéseket találni a látomások sorain, egy találkozás kísérlete: rúzzsal szétmázolt szomorú lányarc, jellegzetes fekete-fehér Bicsi-rajz, borostás, torzított portré társaságában.
A tárlatról kifelé menet még egyszer megismétlődik a mulatós jelenet, elhúzva az utolsó nótánkat megint a komor hegedűsökkel, hogy mielőtt a színek, vonalak, témák összefüggésének dinamizmusa körüli értelmezésbe kezdenénk, nyugodjunk bele, hogy kocsma ez az egész világ, amelyről Bicsi Gyulának még sikerült újat mondani.
