A tájainkról induló alkotó életét és munkásságát bemutató kiállítás meglehetősen részletes és jól dokumentált. Ennek nem kellene meglepőnek lennie, de némileg mégis az – mondotta Szebeni Zsuzsa –: szakmai berkekben sokáig úgy tartották, az áldatlan idők során rengeteg olyan érték elveszett, ami miatt csak hézagosan lehetne Ignácz Rózsa arcait megformálni. Aztán mégis nekifogtak a kiállítás anyaga összegyűjtésének, s kiderült, különböző múzeumok, archívumok, egyetemek, levéltárak és gyűjtemények számos olyan emléket őriznek, amelyek nemcsak felhasználhatók, de mondhatni teljessé teszik portréjának megragadását. Fényképeken követhető családjának történelme, felvételeken maradt meg a Nemzeti Színház fiatal, szép és tehetséges művésznője alakításainak néhány kivételes pillanata, újságok őrzik az azokról szóló kritikákat, fellelhetők a Franciaországból küldött újságcikkei és bőven illusztrált irodalmi tevékenysége.
Szebeni Zsuzsa kiemelte az Ignácz Rózsa által használt igényes nyelvezetet és elkötelezettségét a szórványmagyarság iránt. Ez nemcsak regényeiben – Anyanyelve magyar, Született Moldovában – érhető tetten, de életén, vállalásaiban is; Franciaországból is azért tért haza, mert egy színes kiadvány borítóján számára ismerős vonásokat hordozó csángó leányka képét fedezte fel, képaláírásaként pedig az szerepel, hogy román lánykát örökítettek meg. Szebeni Zsuzsa  hangsúlyozta, mennyire bátor, emberséges és igazság iránt elkötelezett volt Ignácz Rózsa. Amikor más a fenyegetettség árnyától megijedve elbújt, ő, a református papleány sárga csillagot tett kabátjára, s úgy járta Budapest utcáit – ez a csillag ma is megvan, fia, Makkai Ádám őrzi –, a világháború után alig egy évtizeddel később az államhatalomnak mondott ellent, vállalta, hogy mellőzött lesz, de akkor sem volt hajlandó 1956-ról azt mondani, hogy ellenforradalom zajlott október-november ama dicsőséges tizenkét napjában.
A kiállítás február végéig tekinthető meg.