A sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban február 19-én nyílt meg Ütő Gusztáv festészeti kiállítása. Habár a művész festészet szakot végzett a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán 1978 és ’82 között Abodi Nagy Béla tanítványaként, munkásságát a nagyközönség mégis főként a performance-ai kapcsán ismeri.
Jelen kiállítás anyagának nagy része szervesen kötődik azokhoz a cselekményművekhez, amelyeket az idő folyamán végrehajtott a világ különböző pontjain. Ezeknek a performance-oknak a lényegét, drámai pillanatait sűríti képbe, így a festményeknek ezáltal éppoly performatív jellegük van, akárcsak az őket megihlető cselekményműveknek.
Munkáiban a képi megjelenítésen túl a kapcsolatteremtés kap hangsúlyos szerepet. Egy olyan életérzés közvetítését vállalja fel, amely túllép a személyes szférán, és a közösség életébe hatol bele: közszolgálatot végez. A test, amely médiummá válik, mint a megélt jelenlét kifejeződése, mint közvetítő közeg. Mindennek személyes hangnemű továbbvitelét fedezhetjük fel Ütő Gusztáv festményeiben: nagyrészt önarcképeket fest, vagy családtagjai és a hozzá szellemileg, barátilag legközelebb állók portréival operál a pikturális szférában. Ezáltal munkái egy mélyen szubjektív, őszinte és közvetlen magatartás eredményévé válnak.
Ahogyan a performance kezdetein a különböző művészeti ágak közötti határátlépésre, szemléletváltásra való igény sarkallta a művészeket, most egy visszafordított határátlépésnek lehetünk tanúi. A posztmodern bebizonyította, hogy a festmény is lehet esemény, akárcsak a cselekményművészet. A művésznek, élve ennek a lehetőségnek a szabadságával, „a változásokat figyelembe véve kell alkotnia. Nemcsak magának vagy a műteremnek, hanem mindig a helyzet függvényében. Önmagunk keresése folyamatosan a hitelesség megtestesítője kell hogy legyen. Akkor vagyok hiteles, ha meglelem a megélt pillanat valós tétjét” – vallja Ütő Gusztáv. Jelen munkák esetében a mű-a-műből önkiteljesítő aktusának lehetünk szemtanúi.
Mindemellett – vallja Ütő egy interjúban – a művésznek kötelessége szolgálni azt a közösséget, amelyben él és amelyből vétetett. Ennek értelmében mondhatjuk, hogy festményei helyspecifikusak  és narratív jellegűek. Figuratív munkák, monumentális hatásukat a pillanat drámaiságának a megragadásával érik el. Habár a színek használata vérbeli festőre vall, a képeken markáns grafikai elemek is megtalálhatóak, mint például a sárga vonal a Meghajlás (2011) vagy a tükörszerű elem a Fogyatkozás (2011) című képen. A festmények szellemisége továbbviszi a cselekményművek meghatározó vonását, tematikájában organikusan kötődnek egymáshoz, az identitáskeresés, a helyi, lokális jegyek felmutatása, a transzilvanizmus gondolatköre szervesen él tovább ezekben a munkákban is. Éppen ezért motívumviláguk is megegyezik: a székely népi vagy az erdélyi kultúrára jellemző elemek használata. Nap, hold, csillagok, fény, tűz: azok az elemek, amelyek az éltető energiákat elevenítik meg. Mindezek mellett visszatérő motívum a székely rovásírás is, amely minduntalan felbukkan Ütő Gusztáv festményeiben, olyannyira, hogy a szignóját is a rovásírás elemeiből építette fel. A rovásírás jeleit vizuális elemekké változtatja, így ezek festői megnyilvánulásként jelennek meg a képeken, de ugyanakkor értelmezési irányt is szabnak nekik.
Kérdésemre, hogy mi késztette az Égi jelenések sorozatának fotózására és megfestésére, Ütő Gusztáv határozottan és ütősen válaszolt: „a felfelé nézés igénye, a magasabb rendű dimenziók kutatása, az elrugaszkodás a hétköznapitól”. A sorozatot uraló kék szín akarva-akaratlan Yves Kleint és az Ugrás a semmibe című emblematikus fotóját juttatja eszembe. Mit sugallnak ezek a képek? A felfelé való szárnyalás vagy az egzisztencialista ürességbe való ugrás szabadságát? A kulcsot a sorozat címe adja meg, amely megfordítja az irányt, így párbeszédet folytatva Yves Klein magatartásával. Munkái nem ugrást feltételeznek, hanem a magasba való szárnyalást vetítik előre. Égi jelentés, valaki jelez valakinek valamit,  dialógus jön létre, amelyben az ég kék síkja nem az egyedüllétbe vetettség szorongását, hanem a párbeszéd, a személyes kapcsolatteremtés lehetőségét, sőt, igényét tárja fel.
Ezt a törekvését jól példázzák További madártollak (2016) és Lokális versus globális (2016) című festményei is. Az elsőn megjelenő elem, a madártoll visszatérő motívuma Ütő Gusztáv munkáinak: könnyedségével, légiességével ég és föld közötti kapcsolatteremtő elemként jelenik meg.
A művész munkáiban nagy hangsúlyt fektet a vertikális vonalvezetésre, a fent és lent kapcsolatának motívumára. Így például a Meghajlás (2011) című festményét kettőbe vágó sárga csík, a lehajló gesztus markáns elemként szabja meg az alkotás kompozícióját.
A festmények célja nemcsak a vizuális élmény nyújtása, hanem a pillanatnak azt a feszültségét sűrítik magukba, amelyet a művész átélt a festés ideje alatt. Épp ezért személyes jellegűek, őszinték, tömörek, és közvetlen módon szólítják meg a nézőt. Az alkotói folyamat erősen hangsúlyos ezekben a munkákban, ráadásul a művész többször is újrafesti, átgondolja őket, új elemeket visz bele, és úgy érzi, hogy sohasem ér a végére. Elsősorban a kép elvárásainak enged, kalandszerűen veti bele magát ebbe a dialógusba.
A munkák egy másik meghatározó jegye a helyspecifikusság. A Lokális versus globális festményének címe magáért beszél, hiszen e fogalmakon belüli tematizálás lehetősége végtelen: gazdaság, politika, hagyomány, vallás vagy szekularizáció témája egyaránt belefér.
A lokális versus globális szintagmát hallva elsősorban a globális világgazdaság térszerveződésére, a határok elmosódására gondolunk, másrészt pedig arra, hogy a művészet és a kultúra hogyan határozza meg magát ebben a közegben. Vannak-e határai, van-e nagyvárosi vagy vidéki jellege, jelen összefüggésben pedig fontos kérdéseket vet fel abból a szempontból is, hogy az erdélyi művészet hogyan viszonyul a nemzetihez vagy egyáltalán a nemzetközi művészeti szcénához. A posztmodern világszemléletben már nem újdonság, hogy a centrum és periféria viszonya megváltozik, a centrum elveszíti monopoljellegét, és a periféria ezáltal vele egyenrangú helyet kap. Ebben az esetben akár szó szerint is értelmezhető: Székelyföld mint a magyar periféria, a határőrség. A festmény terét domináló, szimbolikus értelemben vett madártollak, a felfelé szálló füst, tovább feszítve a határt, egy vallásos rítusnak a mozzanatát idézi a néző elé. Így a lokális versus globális fogalompár térbeli (földrajzi) vonatkozása az idő és időtlenség, profán és szakrális kifejezőeszközévé alakul át.
A További madártollak (2016) című festmény, továbbvíve a lokális vs. globális gondolatkörét, az álom világát kapcsolja össze a hétköznapi élettel. A tollakkal töltött székely varrottas párna a székely nemzeti identitás ma is oly aktuális gondjaira hívja fel a figyelmet: álom-e ez már/még vagy valóság? Az önarckép frontális kompozíciója egy erős hitet, határozott magatartást, mondhatni optimizmust sugall: a  művész életvízióját: „Ami még nincs, de lesz, az már van.”
KÁNYÁDI IRÉNE

Ütő  Gusztáv
képzőművész, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa, tagja több szakmai intézménynek mind országos, mind nemzetközi szinten. Szakmai tevékenységének elismeréseként sok rangos kitüntetésben részesült: a Romániai Képzőművészek Szövetségének  performance-díja (1996), a Magyar Művészeti Akadémia Koller-díja (1999), EMKE-díj (2001), Munkácsy-Díj (2009), Magyar Ezüst Érdemkereszt (2014).

A kiállítás megtekinthető február 10-éig naponta 10–17, szombaton 10–18 óráig.