Majd így szól Szijjártó Pista:
– Tegyünk a fejére piros koronát.
Mind ott nyüzsögnek-rezsegnek körülötte. Mindenkinek van valami ötlete: ősz paróka a fején, bot a kezében, szakasztott úgy néz ki, mint egy fejedelem. A hóember, látván magán a hatalmi jelvényeket, elbizakodott, s így szólt:
– Elindulok, s addig járok, amíg országot találok.
Ment, mendegélt, egyszer csak talált az úton egy madárijesztőt, aki gorombán rárivallt:
– Már eleget ácsorogtam itt nyár óta, ideje, hogy fölválts!
– Minek képzelsz te engem? – fakadt ki a hóember, és még vörösebb lett az orra haragjában, mint előbb.
– Hát én bizony madárijesztőnek hiszlek.
– Vakmerő felségsértő! – kiáltotta a hókirály. – Hát nem látod, hogy az én testem hókristályból van, te meg csak hitvány rongyból?!
Megijedt erre a madárijesztő, és földig hajolt.
– Kegyelem, kegyelem!
Megvető tekintettel és még kevélyebb léptekkel ment odább a hókirály. Nem messze egy nyúl lapult, hallotta a párbeszédet, s lóhalálában futott a király előtt, hírül adva az állatoknak, hogy ki közeleg. Az állatok országában, miután az utolsó oroszlánt is kilőtték, üresen állott a trónus. Mind megörültek a nyúl váratlan hírének. A farkas vonítva adta tovább a nagy újságot, s a barnamedve dörmögve örvendezett. Remélték, hogy az új király őket nevezi ki miniszternek. A többi hivatalokat is felosztották egymás között. Holló lesz az államtitkár, bagoly lesz a tanfelügyelő, a nyúl pedig a szónok.
Az erdő tisztásán mind összejöttek az állatok, s amikor a hókirály odaért, a nyúl rágyújtott az ünnepi beszédre:
– Fölséges hókirály, Isten hozott nálunk! Légy ezentúl a mi örökös királyunk. Trónodat hintse be derengő napsugár...
– Kár, kár! – károgott közbe a holló a fáról, mintha a következő rímet találgatná „sugár – kár”, amitől annyira megzavarodott a nyúl, hogy egy ige nem sok, annyit sem tudott kirebegni. Mélységes csönd állott be. – Elfogadom a trónt – szólt akkor a hókirály –, és mindenben igazságosan, a törvény szerint kormányzom országomat. Egeket harsogtató „éljen” tört ki erre. Egy díszkocsi gurult elé színezüst kékes díszítéssel. Két gyönyörű szarvas vonta. Hogy a parádé még nagyobb legyen, elöl a nyúl nyargalt mint kengyelfutó, pedig a szíve tele volt keserűséggel a holló ellen, aki a „kár” közbeszólással megzavarta. Nem is bírta megállni szemrehányás nélkül:
– Miért fecsegtél bele a beszédembe?
– Azért, mert rosszat kívántál a királynak!
– „Derengő napsugár hintse be a trónját.” Hát mi rossz lehet ebben? – tűnődött a tapsifüles. – Majd meglátod – mondta a holló baljós hangon, s felrepült a király botjára díszőrségnek. Így értek be nagy ünnepélyességgel a székhelyre, amely egy forrás alatt volt ősidőktől kezdve. Őfelsége elhelyezkedett trónján, s méltóságteljesen fogadta az állatok hódolatát. Hogy az ünnep még teljesebb legyen, kigyúlt keleten a nap, s meleg sugaraival bearanyozta a trónt és a királyt.
A holló oldalba lökte a nyulat. – Itt van, ni, amit kívántál! A bagoly átnyújtotta őfelségének a kinevezendő miniszterek és hivatalnokok listáját. A koncleső állatok mind odatolakodtak közel a trónhoz.
– Halljuk, halljuk a kinevezéseket!
A király szólni akart, de csak ennyit bírt hörögni:
– Jaj, de melegem van!
A jobbágyok ijedten néztek oda. S valóban, a királyról csurgott a verejték.
– Végem van – motyogta –, elolvadok.
Koronája egyre süllyedt, teste horpadozott, büszkén hordott orra a földre pottyant.
– Ezzel ugyan megjártuk – szólt a róka, és elsompolygott.
– Hol van ez a szamár nyúl, hadd csípjem meg! – sopánkodott a bagoly.
Hol volt az már! A hatodik határban szaladt szégyenletében. A hókirály meg lassan-lassan elolvadt. Másnap már csak egy nagy tócsa jelezte, hogy hol állott a trónusa.