Valaha a kutya egyedül élt az erdőben. Igen-igen megunta a magányosságot, s elindult, hogy barátot keressen magának. Ment, mendegélt. Egyszer csak szembefut vele egy nyúl. Azt mondja a kutya:
– Nyulam-bulam, gyere, lakjunk együtt.
– Miért ne! – szólt a nyúl. – Gyerünk!
Találtak egy zugocskát az erdőben, s amikor beesteledett, lefeküdtek aludni. A nyúl elaludt, de a kutya nem volt álmos, elkezdett ugatni. A nyúlnak egyszerre kiment az álom a szeméből.
Felugrott, s így szólt a kutyához:
– Miért ugatsz? Még meghallja a farkas, idejön és felfal mindkettőnket!
A kutya elhallgatott, de azt gondolta magában:
– Rossz barátot találtam. Gyáva szívű ez a nyúl! Bezzeg a farkas! Az senkitől sem fél, bizonyosan!
Azzal ott is hagyta a nyulat, s elindult, hogy megkeresse a farkast. Ment, mendegélt az erdőben. Egyszerre csak szembefut vele egy farkas. Azt mondja a kutya a farkasnak:
– Farkas-barkas, gyere, lakjunk együtt.
Azt mondja a farkas:
– Miért ne? Kettesben vidámabb.
Beesteledett, aludni készültek. Elaludt a farkas, és a kutya is lefeküdt. De éjfélkor felébredt a kutya, és elkezdett ugatni. Megijedt a farkas, majd elállt a szívverése, és elkezdte szidni a kutyát:
– Miért ugatsz? Meghallja a medve és megöl mindkettőnket!
– Hű – gondolta a kutya –, úgy látszik, a farkas se valami nagyon erős, ha így fél a medvétől. De bezzeg a morcos mackó mindenkinél erősebb!
Otthagyta a kutya a farkast, és elindult, hogy megkeresse a medvét. Ment, mendegélt az erdőben, hát egyszerre csak szembejön vele a medve. A kutya odament hozzá, és így szólt: – Morcos Mackó, gyere, lakjunk együtt.
A medve beleegyezett. A napot együtt töltötték. Aztán leszállt az éjszaka, s a medve elszunnyadt. A kutya pedig pontban éjfélkor megint csak elkezdett ugatni. Felébredt a medve, s oly félelem fogta el, hogy a foga is vacogott.
– Elhallgass – mordult a kutyára. – Miért ugatsz? Meghallja az ember, idejön és megöl mindkettőnket!
– Lám, lám – gondolta a kutya –, ez is gyáva. Elmegyek, megkeresem hát az embert.
Azzal otthagyta a medvét. Futott, futott, az egész erdőt átfutotta, de sehol se találta az embert. Kiért végre az erdő tisztására, s leült pihenni. Az ember meg éppen az erdőbe készült fáért. A kutya odafutott az emberhez, és így szólt:
– Ember, gyere, lakjunk együtt.
Az ember így válaszolt:
– Miért ne! Gyere velem!
És az ember hazavitte a kutyát a házába.
Amikor beesteledett, az ember elaludt. Éjfélkor a kutya elkezdett ugatni. De az ember nem ébredt fel. A kutya még hangosabban kezdett ugatni. Erre már felébredt az ember és rákiabált a kutyára:
– Ejnye, kiskutyám, ha éhes vagy, egyél, de ne zavard az álmomat.
A kutya látta, hogy az ember nem fél, elhallgatott, evett valamit és lefeküdt aludni. De ott maradt, s máig is az embernél lakik.
(Nyenyec népmese nyomán írta Jékely Zoltán)
