Ez nem újdonság, ám a számok döbbenetesek: a hétéves pályázati ciklus során  megpályázható, fejlesztésre fordítható uniós források mindössze 4,43 százalékát sikerült lehívnia négy év során. Négy százalék és egy kevés tehát, s ha ezt a teljesítményt egytől tízig osztályozni kellene, még a négyesnek megfelelő, bukással egyenértékű szintet sem jelentene, reálértékben valahol az egyes környékén lehetne keresgélni. Strukturális és beruházási alapokból 2014 és 2020 között az országnak 37,564 milliárd euró járna, ha az érintettek képesek lennének lehívni ezt az összeget.
De nem képesek. Január derekáig mintegy 6,9 milliárd eurót sikerült megnyerni, ám ebből közel 4 milliárd mezőgazdasági támogatás, kifejezetten fejlesztésre mindössze 1,09 milliárd fordítható. Ez édeskevés, s hogy az infrastrukturális beruházások, a közlekedési fejlesztések késnek, ez pályázati kudarcnak, érdektelenségnek is köszönhető. Pedig minden garasra szükség lenne, hiszen az állami beruházásokat a nagy szociáldemokrata fizetésemelési hullámmal szinte teljesen lefaragták, ezért az uniós források mentőövként szolgálhatnának. Ám a jelek szerint vagy nincs szükség erre a pénzre, vagy pedig az érintettek fütyülnek a lehetőségre. Az állandó kormánybuktatással elfoglalt szociálliberális koalíció inkább ez utóbbi kategóriába tartozik. De van olyan gazdasági megközelítése is e lehangoló ténynek, hogy azért sem jelent izgalmat, kihívást az uniós források lehívása, mert minden eurócenttel szigorúan pontosan el kell számolni, nincs lehetőség szokványos módon huncutkodni a támogatással – magyarán: lopni –, az unió illetékesei pedig szigorúan ellenőrzik, mire és hogyan költötték a pénzt.
Hogy a tegnap megnevezett, leendő új miniszterek változtatnak-e valamit ezen az áldatlan állapoton, kérdéses. Inkább nem, mint igen, mert az állandó kormánydöntésre szakosodott szociáldemokratáknak legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy az ország valóban súlyos gondjait orvosolják. Előbb elintézik a megyei vörös bárók és Dragnea érdekeit, aztán jöhet a büntető törvénykönyv, majd következhetnek a centenáriumi ünnepségek, s ezzel talán meg is érkezünk a negyedik kabinethez, egy újabb negyedvonalbéli, ám a pártvezérhez hű politikus gárda tündöklésével. Mintha meg lennénk átkozva, mintha a mindenkori kormányzatnak esze ágában sem lenne újabb autópályákat építeni, mintha nem lenne szükség új, korszerű kórházakra... Úgy, hogy közben az EU – míg még tagország vagyunk – adná is a pénzt, de az egyszerűen nem kell. A célok megfogalmazása, a pályázatírás amúgy is verítékes, embert kívánó munka, s mint közismert, a munkával baj van, s a bajt pedig kerülni érdemes – hát nem egyszerűbb miniszterelnököket bábként tenni-venni, mint valamit is építeni?