A Gyulafehérvári Főegyházmegye Családpasztorációs Központja február 23-a és 25-e között immár tizedik alkalommal szervezi meg a férjek és édesapák lelki hétvégéjét. Évről évre megrendüléssel és hálával figyelem, amint a férfiak felismerik hiányosságaikat, egymást biztatva, bátorítva összefognak. Eljönnek egy-egy ilyen „lelkizős” alkalomra, hogy erőt merítsenek a közösségből, hogy egymástól és Istentől tanuljanak kitartónak, erősnek, jó férjnek, édesapának lenni. Ezek a jó példák, ami miatt is hiszem, hogy nem tűnnek el a férfiak, annak ellenére, hogy ellenszélben állnak.
Az ipari forradalom előtt az apák elsősorban otthon dolgoztak, gyakran a gyerekeikkel együtt, ami lehetőséget kínált arra, hogy a hitüket és értékeiket megosszák a következő nemzedékekkel. Egy évszázaddal ezelőtt Székelyföld társadalmára is még ez volt jellemző.
Az 1800-as években elterjedt gyári munka azonban elszólította a férfiakat otthonról, így a gyerekek magukra maradtak az anyákkal, ami csökkentette az apák befolyását. Aztán eljött az az idő is, amikor az anyák is elindultak házon kívül dolgozni.
A mai apa, amikor hazaér, már túl fáradt ahhoz, hogy bekapcsolódjon a család életébe, övéi számára figyelmének és energiájának már csak a maradéka jut. Az anyák is gyakran ugyanebben a helyzetben vannak.
Ugyanakkor a férfiak ma már több időt fordítanak a tévénézésre és az internetezésre, mint a gyermekeikkel folytatott tartalmas beszélgetésre. Néhány évtizeddel ezelőtt a tévéműsorokban, filmekben az apák általában hősként, tiszteletre méltó szereplőként jelentek meg. Ezzel szemben ma a képernyőkön szereplő apák többnyire kétbalkezesek, feleségük és tiszteletlen gyerekeik folyton túljárnak az eszükön. Gyámoltalanságuk, passzivitásuk alattomos módon újrafogalmazza, hogy manapság mi várható el egy apától, és ez a felfogás beszivároghat a saját magunkkal kapcsolatos elvárásainkba is.
A szülők között az édesapáról esik a legkevésbé szó, az apák napja is csak néhány éve „jött be divatba”. Ezt az állapotot a legfrappánsabban talán Erm Bombeck humorista fogalmazta meg: „Amikor még kisgyerek voltam, számomra az apám a hűtőszekrényben levő égőhöz hasonlított: volt belőle minden háztartásban, de ha rácsukták az ajtót, senki sem gondolt többé rá.”
A férfiak, apák ma egy olyan társadalom ellenszelével küzdenek, amely le akarja őket dönteni a lábukról. Ezért van szükség ma olyan férfiakra, akik nem engedik, hogy a munka, a szórakozás, a szenvedélyeik felemésszék minden idejüket és eltompítsák a lelkiismeretüket. Férfiakra, akik felemelik szavukat a családellenes törvények és irányzatok ellen.
Ehhez a férfiaknak szükségük van egymásra. Amikor az erős férfiak egymással összefognak, hatalmas dolgokat tudnak elérni.
Nem, a férfiak nem tűnnek el! Az elmúlt évtizedek mindenféle hatása szerepzavart okozott náluk, keresik a helyüket a társadalom gyakran elrugaszkodott elvárásai és az Isten adta küldetésük között, de hiszem, hogy előbb-utóbb magukra találnak és bátran a helyükre állnak – a hitük és a családjuk érdekében.

Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs ­Központ munkatársa