Kálmán 1074 körül, édesapja trónra lépésének évében látta meg a napvilágot. A krónikások szerint I. Géza egyházi pályára szánta idősebbik gyermekét, amit azzal magyaráztak, hogy a széles körű műveltsége miatt „könyves” jelzővel illetett király púpos, sánta és beszédhibás volt. Jóllehet, ezek a tulajdonságok mélyen beleivódtak a népi emlékezetbe, a források hitelességét némiképp megkérdőjelezi, hogy Kálmán jellemzése már akkor született meg, amikor öccse és riválisa, Álmos herceg utódai ültek Magyarország trónján. A fizikai adottságokat tekintve az öcs valószínűleg alkalmasabb királyjelölt volt, ugyanis László (ur. 1077–1095) 1091 után rá és nem Kálmánra bízta Horvátország kormányzását, uralkodása végén azonban mégis legidősebb gyermekét tette meg örökösének. Így esett, hogy Szent László 1095 júliusában bekövetkező halála után Könyves Kálmán foglalta el a trónt, aki országlása két évtizede alatt szinte állandó harcot vívott Álmossal koronája védelmében. Bár a király az 1091-ben megszerzett Horvátországból dukátust hasított ki fivére számára, Álmos 1098-ban fellázadt Kálmán ellen, Tiszavárkonyban azonban a két testvért ekkor még sikerült kibékíteni.
A nyugalom természetesen nem tartott soká, ugyanis a király hatalma biztosítására 1105-ben megkoronáztatta fiát, a későbbi II. Istvánt (ur. 1116–1131), amivel újfent kivívta öccse haragját. Álmos herceg a következő években Lengyelországgal és a csehekkel is szövetségre lépett a Szent Korona megszerzése érdekében, ám bátyja behódolásra kényszerítette őt. Kálmán ekkor Jeruzsálembe küldte lázadozó fivérét, a herceg azonban hazatérése után állítólag merényletet szervezett az uralkodó ellen az általa alapított dömösi apátság átadásánál, majd V. Henrik német-római császárnál (ur. 1106–1125) keresett menedéket, ám az Álmos segítségére érkező birodalmi hadak ellen a király ismét győzni tudott. A testvérek közti összecsapás utolsó „felvonása” 1115 táján zajlott le, amikor is a nyughatatlan herceg újabb összeesküvést szőtt, Kálmán pedig ezúttal minden addiginál kegyetlenebb módszerhez folyamodott: Álmost Béla nevű gyermekével – a későbbi II. Bélával (ur. 1131–1141) – együtt megvakíttatta és a dömösi kolostorba záratta.
Könyves Kálmán ugyanakkor nem csak koronája védelmében tudott eredményesen fellépni, az állítólag súlyos testi hibákkal küzdő király két évtizedes országlása alatt szinte minden téren kiemelkedő sikereket ért el. Rátermettsége már rögtön trónra lépése után megmutatkozott, ugyanis éppen ebben az időben indult meg az első keresztes hadjárat, mely során Kálmán az önkéntesen, jobbára fosztogatásra szerveződő seregekkel szemben kíméletlen szigorral lépett fel, Bouilloni Gottfried rendezett hadait viszont – erős kísérettel – átengedte Magyarországon. A király ritka diplomáciai képességeit nem csak a keresztesekkel és a főhatalomra állandó veszélyt jelentő Álmos herceggel szemben kamatoztatta: a Dél-Itáliában letelepedő normannokkal és bizánciakkal kötött szövetségnek köszönhetően rákényszerítette a velencei dózsét a horvát és dalmát hercegi cím feladására, és – 1102-es koronázása után – ezeket a területeket Magyarországhoz csatolta. Külpolitikai érzékét mutatja, hogy a gazdag dalmát kereskedővárosokat eztán nagyfokú autonómia adományozásával tartotta meg a magyar korona hűségén. Kálmán hasonló érzékkel választott oldalt a 12. század elején kiéleződő invesztitúraharcokban is, ahol egyértelműen a pápaságot támogatta – ennek „köszönhette”, hogy 1108-ban V. Henrik császár a trónharcokban Álmos pártjára állt. Az uralkodó 1106-ban, a gaustallai zsinaton lemondott az invesztitúra jogáról és keresztülvitte Magyarországon a gregorián reformokat, ám a későbbiekben is zavartalanul érvényesítette befolyását az egyházügyi kérdésekben. Könyves Kálmán idején feléledtek a magyar korona északi expanziós törekvései is, ám többi Árpád-házi uralkodónkhoz hasonlóan ezen a téren ő sem bírt maradandó eredményeket felmutatni.
Könyves Kálmán műveltségének köszönhetően az államszervezésben is hasonló kvalitásokat mutatott, mint a kormányzás egyéb területein. A legjelentősebb intézkedés ezen a téren a király nevéhez fűződő két törvénykönyv (1100, illetve 1116 körül) kiadása volt, melyek László rendelkezéseihez képest jóval enyhébb szankciókat vezettek be, mérsékelték a testcsonkítást és a halálbüntetést, valamint a korhoz képest felvilágosult módon jártak el a mágiával kapcsolatban is. „Boszorkányok pedig nincsenek” – szokták idézni Könyves Kálmánt, mely kijelentés még úgy is fejlett gondolkodásra utalt, hogy a király ezen megállapítása nem az összes varázslóra, csupán a túlvilági csodatévőkre vonatkozott. Emellett fontos megemlíteni, hogy Kálmán államszervező munkájának köszönhetően szilárdult meg a horvát bán és az erdélyi vajda tisztsége, ő állította fel a nyitrai püspökséget, egyházpolitikai intézkedéseivel pedig arra törekedett, hogy a főbb címeket minél műveltebb és rátermettebb férfiak nyerhessék el.
Könyves Kálmán méltónak bizonyult Szent László örökségéhez. Belpolitikai intézkedésével elévülhetetlen érdemeket szerzett a keresztény állam megszilárdításában, külpolitikájának köszönhetően pedig Magyarország jó eséllyel pályázott arra, hogy Közép-Kelet-Európa meghatározó nagyhatalma legyen. Ezzel együtt azonban tudós királyunk sem tudta kivonni magát az Árpádokat sújtó „turáni átok” hatása alól: fivérével, Álmossal szemben tanúsított kegyetlensége a jövőben véres incidenseket eredményezett, örökösének, II. Istvánnak pedig egy másik trónkövetelővel, Kálmán kitagadott fiával, Borisszal kellett megmérkőznie. Mindennek dacára szemernyi kétség sem fér ahhoz, hogy az 1116. február 3-án elhunyt Könyves Kálmán Magyarország történetének egyik legtehetségesebb királya volt, akit a krónikások által megrajzolt előnytelen kép ellenére máig köztisztelet övez.
 

Tarján M. Tamás (Rubiconline)