– Vajon mit találtak ki már megint ezek a faszok? – tette fel, csak úgy a semmibe, a kérdést Uwe. – Te hallottál valamit? – kérdezte a mellette álló Mirceát.
– Nem. Panait nem beszélt semmiről. Talán kivisznek minket is statisztálni a filmben.
– Nem hiszem, akkor már osztanák a német vagy orosz ruhát. Valami sokkal rosszabb készül itt.
Ördögfajzat, gondolta Mircea mindig, amikor Bleahu a látókörébe került, éppen csak keresztet nem vetett, pedig szívesen tette volna. De hallott már olyat, hogy keresztvetésért valakit a karcerbe küldtek három napra, ezért inkább nem tette. Bleahu, a szomszéd szakasz parancsnoka alig volt magasabb másfél méternél, karikalábakon pattogott, és amikor vigyorgott, modellt állhatott volna a Sátánt megfestő művészeknek. Mindenekfelett pedig gonosz volt. Amikor Panait mellé állt, röhejesebbek voltak, mint Stan és Pan. Panait, a szakaszparancsnokuk a két métert is túlnőtte, és megvolt vagy százharminc kiló. Egyszer elmondta, hogy gyerekkorától birkózik – úgy is nézett ki. És, talán éppen a méretei miatt, nem dolgozott benne a kiképzőtisztekre oly jellemző szívatási ösztön – csupán magabiztos, határozott volt, és nem tűrt ellentmondást.
Uwe másoktól is érdeklődött, tudják-e, vajon mit terveznek nekik délelőttre, de senki nem tudott semmi biztosat. Panait valahol késett, Bleahu pedig egy idő után ráüvöltött, hogy „Csendet az alakzatban!”, ezért inkább abbahagyta a kérdezősködést. Cserében az ördögfajzat pattogását kezdte utánozni, hadd szórakozzanak egy kicsit a fiúk. (...)
– Mi az?! Mi történik ott?! – ámultak el kicsivel később, mikor meglátták a gyakorlótér egyik bugyrából felemelkedő füstöt.
– Főzik nektek a teát, pucákok! – röhögött Bleahu, és alig tudta palástolni afölötti örömét, hogy újfent megszívathatja a katonákat.
Hamarosan eléjük tárult a füst oka: egy lángoló épületcsoport.
– A vas- és betondarabokra itt, az orrotok előtt, pucákok, napalmhoz hasonló anyagot öntöttek a tűzszerészek, egy házi készítményt. A napalmról tudom, hogy hallottatok, a szarházi imperialista amerikaiak használták Vietnamban. Többfélét is. Az eredeti anyag nem volt elég forró, és a partizánok, ha siettek, le tudták magukról kaparni. Ezért a jenkik polisztirolt adtak hozzá, amitől úgy ragadt, mint a szar a pokróchoz. De ha a vietkongok a vízbe ugrottak, akkor a láng kialudt. Úgyhogy fehér foszfort is adtak a keverékhez. Egy csepp is elég belőle, és az aztán csontig éget. S ha még ettől sem döglik meg az ellenség, a foszformérgezés végez vele. A mi házi keverékünk nem ennyire veszélyes. De nagyon ragadós, úgyhogy folyamatosan futni fogtok. Világos?
Közben előkerült egy nagy rakás használt, itt-ott megégett nagykabát és sapka. Panait kioktatta a fiúkat: levetik a saját kabátjukat és fejfedőjüket, magukra öltenek egy rend pörkölhetőt, arra kapják fel a felszerelést, és futnak két kört az égő faluban kijelölt útvonalon. Hajrá! (...)
Majdnem megúszta. Az első körön már túl voltak, s a másodiknak is lement a fele, mikor Panait felfigyelt rá.
– Katona, te miért nem futod meg a pályát?
– Százados elvtársnak jelentem, én…
– Nem lihegsz. Mindenki más liheg, te nem.
– Csak azért, mert…
– Látom rajtad, hogy hazudni akarsz. Ne hazudj!
Mircea elvörösödött. Mondott volna valamit, de nem jött ki a torkán semmiféle hang.
– Fél a tűztől, százados elvtárs – kotyogott bele a nagyobbik Zsebgyerek.
– Mitől fél?
– Mesélte, hogy egyszer felgyújtotta magát vagy micsoda. Mondd el, te – bökte oldalba Mirceát –, hogy félsz.
– Ez igaz? – kérdezte szigorúan a tiszt.
Mircea bólintott.
– Mindenki fél valamitől – jelentette ki a százados. Majd ráparancsolt Mirceára: – Tedd le a fegyvert és mindent, ami  rajtad lóg.
A fiú a földre tette a kalasnyikovot, a gázálarc táskáját meg az övét, amin a rohamkése, a gyalogsági ásója meg a tölténytáskája lógott.
– Most pedig vegyél egy mély lélegzetet, és hunyd be a szemed – utasította a tiszt.
Mircea ezt is megtette. Hirtelen azt érezte, hogy elemelkedik a földtől. Kinyitotta a szemét: a százados vállán lógott, aki ütemesen lépkedett vele a lángok felé. Küzdeni szeretett volna, kapálózni, de azonmód belátta, hogy esélye sincs Panaittal szemben, és ha szembeszegülne a tiszttel, annak még rosszabb vége lenne, így hát beletörődött a helyzetbe. Védekezésül annyit tehetett, hogy erősen összeszorította a szemhéját – ha nem látja a tüzet, talán nem kapja el a minden izmát rángató remegés, és nem kell szégyenében a föld alá bújnia.
Valamennyi idő – másodpercek? percek? nem tudta volna megmondani – után a százados talpra állította. – Kész. Kinyithatod a szemed – mondta. Mircea megkönnyebbülve engedelmeskedett. Azonnal meg is bánta: a lángok kellős közepén álltak.
– Most pedig nyomás kifelé, mert ha beleragad a bakancsodba ez a szar, a lábad is beleéghet – szólt a tiszt, és maga is kocogva elindult.
– Ilyen lehet a pokol – gondolta futás közben. – A tüzes pokol, ahonnan Bleahu származik – fűzte tovább.
Vigyoroghatnékja támadt. Hirtelen rádöbbent: nem remeg. Hirtelen erősnek érezte magát. Meg bátornak. Mint aki épp győzelmet aratott egy nála hatalmasabb ellenfélen. Meg szerette volna markolni a lángokat. Megölelni a tüzet. Állatokat gyúrni belőle. Vörös és narancssárga siklókat, amelyek végigtekergőznek a tagjain. Pillangókat, hogy körbetáncolják. Tűzkutyákat, hogy felzabálják Panaitot. Vagy inkább Bleahut. De leginkább egy hatalmas griffet, ami elviszi a hátán bárhova – vagy egyszerre mindenhova…
Panait meglepődött kissé, amikor a romok közül kiszaladó Mircea megállt előtte, és engedélyt kért: – Százados elvtárs, futhatok még egy kört?
Október 25.
Hansit zavarta kissé, hogy megjött a kedve ehhez a cirkuszhoz. Életében már rengeteg fogadalmat tett, ezért nagyjából torkig volt a bohóckodásokkal. S mégis: a lelkesedés csíráját vélte felfedezni a lelke mélyén.
Tulajdonképpen szép látvány volt. A pavilonok közötti udvart szépen felseperték. Nem volt kis meló. Az udvar négy sarkába kivonszoltak egy-egy különösen csillogóra suvickolt gépezetet: egyik sarokban egy 100-as ágyú meresztette csövét az égre, a másikban egy négycsövű légvédelmi ágyú, a harmadikban egy nyolckerekű kétéltű, a hozzá legközelebb esőben pedig egy TR 72-es harckocsi. Egy igazi tank, amilyent korábban csak filmekben látott… (...)
– Mi a baj, katona? – rángatta ki fantáziájából az épp arra járó Alexa tizedes. – Mért lógatod az orrod? Holnap itt lesznek anyádék, ennek örülnöd kéne!
Mivel Hansi nem vidult fel, Alexa tapintatosabbra vette a figurát:
– Nem jönnek el? – kérdezte.
Hansi úgy döntött, elmondja a baját – szimpatikus volt neki ez a figura. Magas, szőke és hasonlít az ő nagyapjára. Ki tudja, talán többé-kevésbé ugyanaz a vér csorog az ereikben…
– Eljönnek, tizedes, nem az a baj. Hanem ez a vasalásos dolog. Hogy a fenébe lehet kivasalni ennyi nadrágot egy vasalóval ilyen rövid idő alatt?
Alexa az öreg katonák arckifejezésével nézett Hansira:
– Miért nem gondolkozol, kopasz? – mondta, s látszott rajta, hogy valami nagyon okosat fog tanácsolni. – Emlékszel, amikor siránkoztál, hogy mások bezzeg új, rugós matracokat kaptak, neked meg csak két kopott rongymatrac jutott?
Hansi bólogatott.
– Most szépen elmész, vizes kefével átdörzsölöd a nadrágod és a zubbonyod. Aztán szétszeded a fekvőhelyed. Az alsó matracra fekteted a ruhát, szépen kisimítva, rárakod a második matracot, és beveted az egészet.
Majd hozzátette: – Ez parancs.
 A kaszárnya udvarára szinte egy időben érkezett meg az összes katona. Felsorakozva impozáns látványt nyújtottak. Hansi már ismerte a rutint: köszöntés, aztán jelentés, meg jelentés, meg jelentés, meg jelentés, aztán „Ezred, víí-gyázz! Jobbra át!”, a bandérium rázendít, és az egész díszes társaság díszlépésben elvonul a parancsnok előtt. Ez a zenére felvonulós rutin tetszett neki, valahogy feldobta a délelőttjét. Főleg, hogy minden reggel, közvetlenül a parádé előtt átsétált a placcon Margo, akit minden tiszt csak a keresztnevén emlegetett, így: Margo főhadnagy, s aki a logisztika vezetője, egyben a román hadsereg két legformásabb lábának, valamint két legtökéletesebb keblének birtokosa és állandó viselője volt, ráadásnak pedig vörös volt a haja – mintha csak Trudit látta volna egyenruhában végigvonulni ezerötszáz kiéhezett szempár előtt, ingerlően és elérhetetlenül. Gyönyörű őszi reggel volt, szinte giccsesen az.
És jött az ezredes, és köszöntötte a katonákat, és ők is az ezredest, másfél ezer torok egyszerre, és következett a jelentés, meg a jelentés, meg a jelentés. Aztán az ezredes a kizárólag erre az alkalomra beüzemelt mikrofonhoz lépett, és üdvözölt mindenkit, és belekezdett a díszbeszédébe. A negyvenedik másodperctől az erősítő berendezés, mintha csak azt akarta volna megmutatni, hogy neki márpedig nem parancsol senki, minden ötszekundumnyi beszédből kettőt felerősített, hármat pedig nem. Az ezredesnek nem volt mit tennie, végig kellett mondania a beszédet. Olybá tűnt a távolabb állóknak, hogy egy zöld ruhás, tányérsapkás embernyi cékla rángatózik a mikrofonállvány előtt.
Mire befejezte a beszédét, szem nem maradt szárazon a kaszárnya udvarán, leginkább a visszafojtott röhögés miatt. A forgatókönyv szerint a következő lépésben a temérdek katonának egyszerre kellett az ezredes után elismételni az eskü mondatait. Az ezredes persze mondta a magáét, de a katonák csak azt ismételték, ami megtalálta a hangszórókból kivezető utat – kivéve a maroknyi mélységi felderítőt, akik kemény legények, továbbá keményen fenyített legények voltak, s akik, mint a súgó a színházban, skandálták a betanult szöveget. Kuncogások hallatszottak mindenfelől, előre jelezve a hamarosan kitörő kollektív röhögést. Az eskütétel elérte a feledhetetlenségi küszöböt.
Majd bal oldalról, komótosan, ahogy egy efféle szereplőtől elvárható, belépkedett a képbe egy meglehetősen bamba fehér paripa, elhelyezkedett az ezredes háta mögött, és zavartalanul hozzálátott a növényi díszlet felzabálásához.
 

(folytatjuk)