– A külhoni magyar családok évének nyilvánította 2018-at a magyar kormány, tekintélyes, egymilliárd forintos költségvetést is mellékelve hozzá. Ugyanakkor változatlanul kiemelt súlyt kap az oktatás, amelynek első lépcsőfoka, az óvodai képzés áll a figyelem fókuszában. Lejárt egy ciklus, vagy az óvodai oktatást ítéli ennyire fontosnak a nemzetpolitika?
– Mindkét megállapítás igaz, de a második része talán fokozottabban. A külhoni oktatás támogatása amúgy 2012-ben kezdődött, mindjárt az óvodákkal. Korábban iskolásokra összpontosított a nemzetpolitika, de külhoni közösségépítésre is. A különböző felmérések és kutatások viszont azt igazolták vissza, hogy az óvodai oktatásba való „befektetés” térül meg a leginkább. Abban a szakaszban kell megpróbálni „beterelni” minél több gyereket a magyar oktatási rendszerbe. Egyrészt abból kiindulva, hogy mindenki saját anyanyelvén tudja legkönnyebben elsajátítani, illetve elmélyíteni a tudásanyagot, gondolkodni, fejlődni. Másrészt azok esetében, akik mindjárt az elején magyar oktatási intézménybe kerülnek, azt valószínűsítjük, hogy nagyobb eséllyel maradnak meg ebben a mederben.
– Hogyan rajzolná fel e ciklikus építkezési folyamatának ívét?
– Az egész a nemzetpolitika-stratégia keretének felvázolásával kezdődött, a közreműködők – a nemzetpolitikai államtitkárság és részben az általam vezetett intézet – pedig nem szerették volna, ha a munkájuk megragadna a dokumentumok szintjén, hanem konkrét programok születnének belőle. Rengeteg adat elemzése során körvonalazódott, hogy jó lenne felépíteni egy olyan struktúrát, amelyben tematikus évek keretében kiemelten foglalkozunk egy-egy oktatási ciklussal. Az óvodásokkal kezdtük 2012-ben, azt logikusan követte a kisiskolások éve.
– Az óvodásokkal való kezdést a jövőbe tekintés szándéka diktálta?
– Inkább az alapok megteremtésének iránya vezérelt, miközben modellezni akartunk minden folyamatot. Még a kilencvenes évek legelején az átmenet szakirodalmának tanulmányozása közben olvastam az amerikai Bruce Ackerman tanulmányát arról, hogyan kell újjáépíteni a hajót a nyílt tengeren. Leszögezhetjük: a külhoni magyar oktatásban nem az óvodásokkal van a legnagyobb gond, hanem valószínűleg a nyolcadik osztály elvégzése utáni folyamattal. Ott észlelhető a legnagyobb lemorzsolódás. Az óvodások között Erdélyben viszonylag kisebb veszteségről beszélhetünk. Ezeket a helyzeteket most már szakpolitikailag megalapozott rendszerben igyekszünk kezelni.
– A nyolcadik osztály utáni, azaz a gimnáziumi, illetve szakiskolai képzésben érdekelt fiatalokra áldozati nemzedékként tekinthetünk?
– Ennyire sarkítottan talán nem fogalmaznék, de az asszimiláció megelőzése kétségtelenül egyszerűbb, mint a gyermekvállalás ösztönzése. Ha sok az óvodás, a nagy számok törvénye is könnyebben érvényesül, jó eséllyel több gyermeket íratnak majd magyar tannyelvű iskolába. De az óvodafejlesztésnek is mindkét irányba kell hatnia: azaz nemcsak a minőségi óvodai képzés tekintetében, hanem azok bevonzása révén is, akiket a szülők ilyen-olyan okokból esetleg már többségi nyelvű óvodába írattak. Kutatási-tapasztalati alapon viszont egyre inkább körvonalazódik a bölcsődék bevonása is. Erőteljesen megváltozott ugyanis a munkaerőpiac, egyre elterjedtebb a kétkeresős szülős modell, a bölcsőderendszer sokat segítene a családokon. Úgy ítéljük meg, bőven van keresnivalónk ez irányban is, csak ki kell találni, hogyan tudunk pluszokat kínálni.
– A pedagógusok kínálta többletekre gondol?
– Elsősorban, de nem kizárólag. Tagadhatatlan ugyanis, hogy az oktatásban egyfajta etnikai verseny is létezik. Így aztán a magyar oktatási nyelv létfontosságán túl arra is oda kell figyelni, milyenek a pedagógusok, az intézmény felszereltsége, hangulata, a környezet, mit képes még nyújtani a klasszikus óvodai „szolgáltatásokon” túl. Csakis így nyílik esélyünk versenyképes és vonzó óvodai oktatást biztosítani.
– Azt tartják, a pedagógusmotiválás nem kizárólag pénzkérdés. Ezt milyen mértékben vallják, illetve mennek elébe?
– Egyértelműen valljuk, hogy az oktatásban a pedagógusok biztosítják az igazi hozzáadott értéket. Ezért aztán kulcskérdés a pedagógusmotiválás, képzés és továbbképzés, az oktatók helyben tartása. Főleg, hogy örvendetes trendekkel találkoztunk: egy néhány évvel ezelőtti felmérés eredményei szerint a pedagógushallgatók, óvónőnek-tanítónak készülő fiatalok döntő többsége elkötelezett a pályája iránt, és az adott országban képzeli el jövőjét. Ez olyan alap, amelyre építeni lehet. Elhivatottságukat jelzi az is, hogy – ugyancsak annak a felmérésnek a tanúsága szerint – fontosnak tartanák, ha külön képzést kapnának az interetnikus környezetben zajló oktatásra. Nagyon sokan ugyanis várhatóan nem tömbmagyar környezetben tanítanak majd, hanem olyan közegben, amely az óvodán kívül erőteljes többségi nyelvi hatásoknak teszi ki a magyar gyerekeket. Ezeket a felismeréseket és jelzéseket igyekszünk kiegészíteni annak a nemrég kezdeményezett felmérésnek a tanulságaival, amely az óvodavezetőktől nyert információk alapján fogalmazna meg trendeket, óvodaválasztási motivációkat.
– Azért ne feledjük a nagyobbakat sem. A magasabb szegmensekben hol észlelik a legnagyobb bajt?
– A szakiskolákban. Ott a legmagasabb a többségi iskolába való iratkozás mértéke, elsősorban azért, mert sokáig egyszerűen nem volt magyar nyelvű opció, sokan így estek ki a magyar nyelvű iskolai útvonalból. Talán nem véletlen, hogy ebben a szegmensben a legnagyobb az elvágyódás, a külföldön való boldogulás szándéka. Ők azok, akik esetében legfeljebb részsikereket remélhetünk.
– A román érettségi vizsga eredménye erőteljesen befolyásolja a magyar tannyelvű gimnáziumok besorolását. Egyébként rendben lennének a gimnazisták?
– A kérdés sokkal összetettebb. Nyilván hozzám is eljutottak azok a felmérési eredmények, miszerint a román nyelv és irodalom átlagának leszámítása után sem szerepel magyar tannyelvű gimnázium a romániai élvonalban. A magyarországi szakma kulcskérdésnek tartja a kompetenciafelmérés bevezetését. Magyarországon valamennyi hatodikos, illetve nyolcadik osztályost tesztelnek, az így kialakult eredmények pedig az iskolákat is minősítik. Ez pedig nemcsak a szülőknek segít az iskolaválasztásban, de az intézményeket is ösztönzi.
– Egyesek szerint az anyaország fokozódó törődése fékezi a külhoni magyarság önszerveződési lendületét. Mit szokott mondani nekik?
– A kérdésről sok barátommal vitatkozom, örülök, hogy változatlanul az erdélyi származásomnak járó őszinteséggel szegezik nekem ezeket a gondolatokat. Ilyenkor azt szoktam kérdezni: hol volt eddig az a nagy önszerveződés? A hasonló viták során elhangzó szempontokat igyekszem közvetíteni Budapest felé, szorgalmazom az arra érdemesek érvényesülését. De nem szoktam elhallgatni, hogy nem érzékelek stratégiát, pártok vagy értelmiségi csoportok által megfogalmazott programot: tessék, mi így képzeljük el a romániai magyar oktatást. Mihez viszonyuljon akkor az anyaország?
– Az állampolgárság identitásképző ereje, sok egyéb apró jel utal arra, hogy formálódnak a válaszok egy másik vitatott felvetésben is. A mindennapokban mégis makacsul tartja magát a kérdés: miért lenne jó Székelyföld autonómiája mondjuk a partiumi magyaroknak?
– A kérdés értelmezéséhez érdemes néhány dolgot leszögezni. Székelyföldön jóval nagyobb hagyománya van az autonómia-törekvéseknek, magának az autonómiának, mint Partiumban, ahol a politika csak mostanában fogalmazta meg egy esetleges autonómia elérésének célját. Az etnikai arányok, a két régió eltérő földrajzi helyzete is magyarázó: Partiumban a magyar és a román etnikum egymás mellett, kölcsönhatásban él, míg Székelyföldön markáns a két etnikum közötti elkülönülés. Székelyföldön még most is a területi autonómia nemzeti identitással kapcsolatos funkciói kerülnek előtérbe, egyelőre háttérbe szorul a gazdasági és egyéb szakpolitikai funkciók taglalása. A kérdés a közbeszédben is hasonló módon jelentkezik, ezért a partiumi magyarok számára kevésbé tűnik megvalósíthatónak az elképzelés, az így artikulált célokat kevésbé érzik közelinek. Elérhetővé kell hozni az autonómia kínálta előnyöket. Egy kutatói előadás legfeljebb az egyetemistáknak hasznos, mindenki másnak el kell azt is mondani, hogy az autonómia saját döntési jogot jelent az oktatás, a nyelvhasználat, a helyi adók ügyében. A székelyföldi autonómia a partiumi magyarság számára is inspiráló lehet, az autonómiatörekvések pedig mobilizáló erejűek. A székelyföldi autonómia egyfajta hátország lehet az Erdély más vidékein vagy a Partiumban élő magyarok számára.

KÁNTOR ZOLTÁN
Szociológus, politológus, 1968-ban született Temesváron. Szociológusi diplomáját a Temesvári Tudományegyetemen szerezte 1995-ben. Tanulmányait a Central European University Politikatudományi, majd a CEU Nacionalizmus Tanulmányok szakán folytatta. 2000-ben az ELTE Szociológia szakán MA fokozatot kapott. Politikatudományi doktori fokozatát az ELTE-n szerezte. 1998–99-ben ösztöndíjas az Edinburgh-i Egyetemen. 1999–2006 között kutatóként dolgozott a Teleki László Intézet Közép-Európa Tanulmányok Központjában, 2006–2011 között a Magyar Külügyi Intézetben, jelenleg a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója. Korábban a Regio és Kisebbségkutatás folyóirat szerkesztője, illetve az angol nyelven megjelenő Regio főszerkesztője; a Magyar Kisebbség folyóirat szerkesztőbizottságának tagja, a Kisebbségi Szemle folyóirat szerkesztője. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója. Kutatási területei: nemzeti kisebbségek, nacionalizmus, Románia, határon túli magyarok, státustörvény, állampolgárság, etnikai pártok.