A valóság rá tud tenni néha két lapáttal a legvadabb fantáziára is – így válaszolt Molnár Vilmos csíkszeredai író arra a kérdésre, hogyan választja meg témáit, honnan meríti történeteit.
Szerda esti könyvbemutatóján ezúttal nem Szonda Szabolcs házigazda, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója, hanem legújabb – sorrendben hetedik –, A legfelső stáció. Szertelen történetek, rendhagyó mesék című novelláskötetének szerkesztője, Domokos Zsófia faggatta a szerzőt, rákérdezve, hogyan került Molnár Vilmos bizalmas kapcsolatba az irodalommal („úgy keveredtem bele, mint a kapitalizmus jött el Kelet-Európába, ha nem figyel az ember, azt veszi észre, hogy egyszer csak benne van a közepében”, mondta, hozzátéve, ha rajta múlna, most is postán küldözgetné írásait a különböző szerkesztőségekbe, mint tette azt a nyolcvanas években), miért ír meséket („minden próza alapja a mese, ami azért halhatatlan, mert az ember igénye a fikcióra kiirthatatlan”, állapította meg, majd elismerte, az ő meséi nem igazi mesék, miként történetei sem valós események leírása, „a valóságot leírni csak úgy, ahogy van, az nem irodalom, egy kicsi plusz kell hozzá, itt jön be a fikció”), és miért olyan rövidek azok (már irodalmi jelentkezésekor rövid szövegekkel tűnt fel, azóta is „mindig visszakívánkozom a nagyon rövid szövegekhez, ez valami perverz hajlam nálam”, különben a minimális szövegbe maximális mondanivalót sűrítő textusait belső használatra minimax névvel illeti meg), hogyan és mit olvas (egyszerre több könyvet is, mindenfélét, „még a bűn rossz irodalmat is, mert érdekel, mi mozgatta a szerzőt, hogy ezt a förmedvényt megírja”).
És közben, ahogy egy könyvbemutatón lennie kell, fel is olvasott Molnár Vilmos ízelítőül a Bookart Kiadónál megjelent új kötetből, de a még sehol nem közölt, Kőrösi Csoma Sándor csodálatos utazásai című ciklusból is.