Farcádi Botond
Aggasztó jelenségre hívja fel a figyelmet tegnapi számában a Ziarul financiar gazdasági szaklap elemzése: Románia nemcsak hogy maradéktalanul feléli az európai viszonylatban is kiemelkedőnek számító gazdasági növekedésből származó jövedelmét, de ez lényegében nem is elég az állam működéséhez, és a bérek, a nyugdíjak kifizetésére az ország hosszú lejáratú kölcsönökhöz folyamodik. Csak a múlt pénteken, egy nap alatt kétmilliárd euró hitelt vett föl az ország a nemzetközi pénzpiacokról, ebből 750 milliót 12 év alatt, 1,25 milliárd eurót – plusz a kamatot – pedig 20 év alatt kell majd törlesztenie Romániának. Pontosabban nekünk: dolgozó, adóinkat tisztességesen befizető polgároknak.
A hír hallatán persze nem lenne szabad kétségbeesnünk – jól bevett gyakorlat, hogy az államok hitelhez folyamodnak, aligha létezik a világon ország, amelynek ne lenne adóssága, így működik manapság a világ, a piacgazdaság szerves része a kölcsön intézménye. Amiért viszont már igenis aggódhatunk, hogy miközben ezekből az összegekből más államok különféle beruházásokat, fejlesztéseket valósítanak meg, nálunk a folyó kiadásokra, az állami fizetések és a nyugdíjak fedezésére megy el a sok pénz.
Nem az a baj tehát, hogy hitelhez folyamodik a kormány – az a gond, hogy mindebből semmit sem látunk majd. Nem épülnek autópályák, de még a meglévő úthálózat megfelelő karbantartása is túl sokszor jelent legyőzhetetlen akadályt az illetékeseknek, semmilyen nagyszabású infrastrukturális befektetés nem zajlik, rohad a vasúti hálózat, a kórházak fejlesztése, újak építése továbbra is csak szép, de papíron maradt fejezete az oly sokat dicsért kormányprogramnak, mi több, a bukaresti hatalom még az önkormányzatoktól is jelentős összeget vesz el, a helyi jellegű beruházásokat is ellehetetlenítve. És sorolhatnánk tovább, mi mindenre nem futja még a hitelként fölvett eurómilliárdokból: például az állam működésének korszerűsítésére, a digitalizációra, a bürokrácia csökkentésére – minálunk még mindig megszokott látványnak számít, ha hatalmas sorok kígyóznak különféle intézmények előtt, hogy az állampolgárok befizethessék az adókat, illetékeket, mifelénk még mindig öt-hat különböző hivatalt kell felkeresni egy-egy engedély kiváltásáért.
Mindez pedig óhatatlanul kihat a magánszférára is, hiszen a megfelelő infrastruktúra hiánya például visszaveti a külföldi befektetéseket, de ugyanolyan elrettentő lehet a bürokrácia, a múlt században leragadt államapparátus is, így lassan elapadhat majd az a csap – a magánszféra által befizetett adók –, amelyből a kormány fedezni akarja az állam működéséhez szükséges kiadásokat.
A kölcsönből pedig nem marad más, csak a jólét röpke és hamis illúziója – az elszabaduló infláció, a kamatok hirtelen és meredek növekedése nagyjából el is vitte a kevéske pluszjövedelmet –, no meg az adósság terhe. Melyet alighanem évtizedekig nyögünk majd.
