A háború július végén tört ki, miután Szerbia nem tett eleget a Monarchia ultimátumának. Rögtön bevonult gimnáziumunkból is nyolc tanár (Czirbesz, Kossák, Kovácsy, Dékány, Glosz, Mixich, Gruber, Szilágyi, Szilbelt, az első hamarosan el is esett). Nyirő hittanárom is elment. Az 1914–15-ös tanévet így megfogyatkozott tantestülettel kezdtük, aminek következménye a párhuzamos osztályok összevonása lett. Mi a III.-ban 73-an voltunk. Képzelhető, hogy milyen tanulás folyt, hiszen tanárainknak is csak az öregebbje, erélytelenje maradt. A tanévet rendesen megkezdtük szeptember 16-án, de május közepén befejeztük, hogy a falusi ifjúság otthon a gazdasági munkákban segíthessen a bevonult férfiak helyett. Év közben erős hazafias nevelés folyt. Emlékezetes egy kirándulásunk, amelyet szederlevélszedésre fordítottunk a harctéren küzdő katonáink számára teának.
A kamaszkor. Megünnepeltük októ­ber 6-át, az aradi vértanúk kivégzésének napját – és senki nem gondolt arra, vagy csak titokban, hogy ugyanaz a Ferencz József akasztatta fel őket, akiért most olyan lelkesen indul hadba az ország. Ünnepeltük november 19-én a meggyilkolt Erzsébet királyné névnapját, és főleg tiszta szívből március 15-ét. Ember István történelemtanárunk mondta a beszédet: „A mi ezeréves nemzetünk oszlopai ingadoznak, nemzetünket összetartó ősi pillérek megmozdultak. Értsétek meg, a nemzet ősereje nem fogja engedni, hogy ezek a pillérek egy lépéssel is eltolódjanak. Kedves fiaink, ma még nézünk, holnap talán csodálni fogunk benneteket. Az Isten áldjon, őrizzen és hozzon vissza benneteket” – fejezte be beszédét a VII–VIII.-osok felé fordulva, akik közül ebben az évben már húszan bevonultak.
Az 1915–16-os tanév, összevont osztályokkal ugyan, de nagyobb zökkenők nélkül folyt le, 66-an voltunk a IV.-ben. A köztünk kialakult viták azonban baljóslatúak voltak. A román fiúk kezdtek nyíltan és bátran olyan gondolatokat terjeszteni, amin mi csak nevetni tudtunk, annyira elképzelhetetlen volt, hogy Erdély sorsa másképp is fordulhat. A legöntudatosabbak és legbátrabbak Buta Miklós (később a Patria főszerkesztője), Moga János (később kolozsvári egyetemi tanár történelem szakon), Tatu János (később orvos). Különösen én, a székelyföldi jövevény erősítgettem, hogy ilyesmibe a székelyek soha nem fognak beleegyezni. (…)
Ezen a nyáron is – 1916-ban – szokás szerint nyaralni hazamentünk Tölgyesbe. Elég izgalmas nyaralás volt. Rezső bátyám, a határőrség kapitánya teljesen hiteles értesüléseket szerzett arról, hogy a határon túl nagy katonai készülődések vannak. Román katonaszökevények is folyton jöttek. Telefondrótjainkat, amelyek a határőrséggel összekötöttek éjjelenként, elvágták. (Éppen e miatt le kellett tartóztatnia Demeter Dobreanut, akivel egyébként jó barátságban volt.) Rezső folyton küldte az értesüléseit, de fentről leintették, hogy ne terjesszen rémhíreket, hiszen Románia hű szövetségesünk! Nem is volt ebben a határ menti helységben más katonaság, csak öreg népfölkelők (csehek), akiket máshol megbízhatatlanságuk miatt nem lehetett elhelyezni. Augusztus 20-át, Szent István napját a szokott kivilágítással és zászlódísszel ünnepeltük. A román iskola tanítója a román zászlót tűzte ki. Ezt mi, magyar gyermekek nem tűrhettük, ablakát kővel bedobáltuk. Másnap panaszt tett Rezső bátyámnál, és mi szigorú büntetést kaptunk. Most már gyorsan fejlődtek az események.
Augusztus 23. körül Rezső felpakolt bennünket, és hazairányított Szebenbe, mondván, hogy a betörés napok, esetleg órák kérdése. Ditró felé találkoztunk cseh tisztjeinkkel, akik kigúnyoltak, hogy miért „menekülünk”, hisz nincs semmi veszély. Hála Rezső gondoskodásának, idejében hazaérkeztünk. Augusztus 28-án híre jött, hogy Vörös-toronynál, illetve az összes szorosnál a román csapatok megindultak a határon át. Mint Tölgyesen, máshol is csak néhány tagból álló csendőr- és határrendőrőrség volt a határokon. Ha felvették a harcot, ott pusztultak, vagy visszavonultak. A csehek megadták magukat. Miért is harcoltak volna? Nekik már biztos ígéretük volt a leendő Csehszlovákia létrehozására.
A harctér hamarosan Szebenhez közeledett. Az ország belsejéből sebtében idedobott népfölkelő honvédok (ötven éven felüliek) csak ideig-óráig tudták fenntartani a betörésre rég felkészült seregeket. Szeben egyszerre felbolygatott hangyabolyhoz lett hasonló. A vonatok, szerelvény szerelvény után, vitték a menekülőket. Főleg a magyarság menekült. A szászok, a románok nem sokat izgultak. Nálunk is nagy tanácskozás folyt. Végül azt határoztuk, hogy a két leányka, Iza és Aranka menjenek Jenővel. El is mentek az utolsó szerelvénnyel. Mi tehát ketten maradtunk édesanyámmal szerény lakásunk védelmére.
Szeben két front közé került. Bent a városban hol huszárok jelentek meg hírszerzés végett, s kérdeztek minket, bámészkodó gyerekeket, nem láttunk-e román katonákat, hol román járőr jelent meg, elsütötte a puskáját és visszavonult az Erlen park felé. A Bretteren – a város sétatere –  megjelent a város vezetősége, és az egyházak papjai fehér zászlót lengettek, hogy a várost átadják a bevonuló román csapatoknak, de azok bizony nem jöttek. A templomtornyokban fehér zászlók lengtek, jelezve, hogy a város katonailag ki van ürítve és senki nem védi. Mindkét fél meg akarta kímélni a várost.
Egyik napon híre járt, hogy a ki nem ürített katonai raktárak nyitva vannak, és vihet ki mit akar. A hír való volt. (…) Álmomban sem láttam akkora kristálycukorhegyet (a lakosság csak szűkösen, jegyre kapott) meg bakancshegyet, mint ezekben a raktárakban. (…) Nekünk sajnos semmilyen járművünk nem volt. Tehát egy zsákba felmertem a cukorhegyből vagy 30 kilónyit, és azt húztam magam után hazáig. Gyenge erőben voltam, a hátamra nem tudtam volna felvenni. (…)
Lassan megszoktuk, hogy senki földje vagyunk. Polgármesteri rendeletre az üzletek néhány órára kinyitottak. Magam templomba sokat jártam. Kedvelt helyem volt az orgona fújtatója. Ebbe a „békés” életbe aztán bele-beleszólt egy-egy ágyúpárbaj, amely a város felett zajlott le. A két hadsereg tapogatta ki egymás erejét. (…) Közben jöttek mindenféle hírek a dobrudzsai harcokról, Meckensen előretöréséről. Így éltünk két-két és fél hónapig. Egy éjjel aztán szokatlanul hangos lett körülöttünk a világ. Mintha az ég szakadt volna a földre le. Mennydörgött, csattogott, villámlott minden. Már előre figyelmeztettek a polgárőrök, hogy aludjunk a pincében. Ekkor folyt a nagyszebeni csata, ahogy írják ma a történelemkönyvek. Aztán minden elcsendesedett. Szakadatlan menetben vonultak végig a városon a német csapatok (a szászok nagy örömére, és sokszor gúnyos megjegyzéssel, hogy a németeknek kellett ezt a  „magyar földet” felszabadítaniuk). (…) Megláttuk ekkor Vilmos császárt is, aki (még akkor) Károly trónörökösünkkel meglátogatta a frontot.
Az 1916–17-es tanév az adott körülményekhez képest hamar megnyílt. A csatazaj távoztával s a frontnak a Kárpátokon túlra dobásával, lassan visszatértek a „menekültek” is. A tanári kar is annyira összegyűlt, hogy november 27-én megnyílt az új tanév. V. osztályos (ma VIII.) voltam. Számunk lassan leapadt, 33-an voltunk. Sok román fiú nem tért vissza. Állítólag a sereggel együtt elmentek. Iskolánk katonakórház lett és maradt végig. Minket előbb a Ferenc-rendi zárda fogadott be, míg január végén az Orsolya-rendi zárdában kaptunk helyet. Viszont tanárokban volt nagy hiány. Az évet nyolc tanárral kezdtük. (…) Ennek a tanévnek a nagy eseménye volt Ferencz József halála 1916. november végén és IV. Károlynak királlyá koronázása 1916. december 30-án.
Az 1917–18-as szintén háborús tanév csodálatosan rendes lefolyású volt szep­tember 6. és június 15. között. Én VI.-os voltam, és akkor kezdtem a jó tanulók sorába kiugrani. Nagyon érdekelt a történelem – történelmi időket éltünk –, és nem is volt másnak jelese (1) az osztályban, csak nekem és még Tatu Jánosnak, aki versenytársam volt.
A következő, 1918–19-es tanévben nekem a VII. osztály jól kezdődött. Visszakaptuk az épületünket, ami  sajnos csak pünkösdi királyság volt. Kitört az 1918-as „őszirózsás” forradalom. A frontok felbomoltak, a katonák özönlöttek haza. Nagy volt közöttünk is a lelkesedés. Tüntettünk, éltettük a forradalmat, Károlyi Mihályt, a Habsburgok trónfosztását, a köztársaságot, a független Magyarországot. Sehogy sem tudtuk megérteni, miért borús tanáraink, idősebb ismerőseink arca. Ők miért nem lelkesednek? Aztán hamarosan kezdtünk felocsúdni. Kezdtek nemzeti gárdák alakulni: szászok, románok és mi is. Én is kaptam egy puskát és egy karszalagot. (…) A román fiúk győzelmi mámorban úsztak. Osztályfőnökünket, Szinczky Gézát kiállították a II. emeleti ablakba, és kényszerítették, hogy kiáltsa: „Trăiască Romonia Mare!”. Ő kiáltotta, mert megfenyegették, hogy ha nem, kilökik az ablakon. Valamikor decemberben bevonultak a román csapatok. Megvolt elsején a gyulafehérvári román és 1919. január 8-án a medgyesi(?) szász „nemzetgyűlés”, ahol kimondták Erdély és a csatolt részek Nagy-Romániához való csatlakozását. Megalakult a „Consiliul Dirigent”, amely átvette az Erdély feletti hatalmat a békeszerződés megkötéséig is. Iskolánkat újra ki kellett ürítenünk, s minket a szász gimnázium fogadott be a tanév hátralévő részére. Még együtt voltunk a román fiúkkal, még a régi tanárok tanítottak, csak annyi történt, hogy a román nyelvet is bevezették. Jellemző erre az évre, hogy a „Deák Ferenc-pályadíjat”, amely a legjobb magyar irodalmi dolgozatért járt, riválisomnak, Tatu Jánosnak ítélték. „Nem sérthetjük meg a románokat, hogy magyarnak adjuk a pályadíjat” – mondta nekem bizalmasan a magyartanárom, aki elismerte, hogy igazság szerint nekem járt volna a díj.
Az 1919–20-as tanévre megszervezték a román állami gimnáziumot. Tanáraink követték a menekülő magyar tisztviselők útját, és eltávoztak Magyarország megmaradt területeire (leginkább Budapestre). Az osztály magyar tanulói nem mentünk a román iskolába. Nem is hihettük, hogy ez így marad. Fogarason alakult átmenetileg az állami gimnázium az el nem menekült magyar tanárokkal, a református egyházközség szervezésében. Oda iratkoztunk be magántanulóknak. (…) Elosztottuk magunk között a tantárgyakat, s magunk közül lett „tanárok” irányításával egymás lakásán készültünk fel. (...) Fogarason érettségiztünk. Nagyon jól ment. Jeles érett lettem. (…)
Mély nyomokat hagyott bennem nagybátyámnak, Pista bácsinak az internálása 1920-ban, a Szebentől nem messze fekvő Alsószombatfalvára, ahol az Erdély minden részéből összeszedett magyar vezető embereket gyűjtötték össze. Itt őt többször meglátogattam. (…) 1920 nyarára Szeben befejezte részemre a hivatását. Az emberré érés korszakában a maga nemzetiségi viszonyaival, a háború tragikus befejezésével a józan szász nép közötti nyitott szemmel járás, családi szűkös életlehetőségek, a szigorú beosztás kényszere – mind rányomták bélyegüket fejlődésemre. De nekem nem volt mit keresnem tovább Szebenben.
(vége)