Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek nem volt egyéb kincse, csak egy icipici körtefája. Az is olyan icipici volt, hogy csak három körte termett rajta. Mit tehetett mást a szegény ember, a három körtét is hatfelé vágta, nehogy hamar elfogyjon, így éldegélt hat napon a három körtéből, míg aztán hatodik este, mielőtt lefeküdt, odaállt az icipici körtefa elé, s így sóhajtott:
– Kis körtefám, kis körtefám, bárcsak égig érnél!
Még egyszer sóhajtott, nagyon-nagyon bánatosat, azután megfordult, hogy aludni menjen. De ekkor észrevette, hogy valami kicsinyke fényesség csillog az udvar homokjában. Lehajolt érte, és a tenyerébe emelte, akkor vette észre, hogy nem egyéb az, mint egy kicsiny csillag. Meg is kérdezte:
– Hogyan kerülsz ide az udvaromba, te kicsiny csillag?
A csillag így felelt:
– Ne is kérdezd, szegény ember! Testvérkémmel játszani mentünk az égi hegyekre, én felmásztam a legmagasabb hegycsúcsra, s hogyan történt, már nem emlékszem, onnan estem le a te udvarodba…
Így szólt a kicsiny csillag, aztán sírva folytatta:
– Most aztán mi lesz velem? Hogyan jutok én vissza az égbe szüleimhez és testvéreimhez? Ők is hogyan szomorkodhatnak utánam, segíts rajtam, szegény ember!
– Segítenék, de hogyan? – felelte a szegény ember. – Ha ez az icipici körtefa az égig érne, meg sem állnék a tetejéig, felvinnélek az édesanyádhoz…
– Segíts rajtam, szegény ember – könyörgött újból a csillagocska –, édesapám minden kívánságodat teljesíti, ha segítesz rajtam. Ő a legfényesebb csillag az égen…
A szegény ember nem tudott semmi okosat kitalálni, azért így szólt a kicsiny csillaghoz:
– Most csak menjünk aludni. Szép, puha ágyat vetek neked a szobában margarétaszirmokból, aludjál csak, holnap talán kitalálok valami okosat.
Így is történt.
A szegény ember is lefeküdt, a csillagocska is elaludt a puha margarétaszirmokon, nem hallották már, mikor selyemszárnyakon belebegett a szobába az álom tündére. Mert minden embernek van egy jóságos álomtündére, millió és millió álomtündér röpköd az éjszakában. Mindegyiknek van egy kis tarisznyája, ami telis-tele van gyönyörű szép álmokkal. S az álom tündére hol ezt, hol azt az álmot veszi elő a tarisznyájából, és ráköti az alvó ember szemére.
A szegény ember tündére már nyúlt is a tarisznyába, hogy elővegye a legeslegszebb álmot, mikor meglátta a margarétaszirmokon alvó csillagocskát. Nem csodálkozott sokáig, rögtön felébresztette az alvó csillagot, és megkérdezte, hogyan került a szegény ember szobájába. A csillagocska ekkor elpanaszolta, hogyan esett le az égi hegycsúcsról. Azt is elpanaszolta, hogy hiába olyan jóságos a szegény ember, nem tudja őt visszavinni az égbe, ő pedig nem tudna a földön élni, még akkor sem, ha nem margaréta-, de tulipánszirmokból vetnék is az ágyát. Ezzel aztán sírva fakadt.
De nem sírt sokáig, mert az álom tündére így szólott:
– Szerencséd, hogy velem találkoztál, én mindenhová el tudok repülni, az égbe is. Mire a hold átvándorol a másik égi mezőre, már ott is leszünk szüleidnél…
Ekkor éjjel nem álmodott a szegény ember, de reggel, mikor felébredt, szebbet látott a legszebb álomnál. A csillagot ugyan hiába kereste, de az udvarán, az icipici körtefa helyén egy égig érő körtefa állott. A körtefának ezer ága, minden ágán ezer körte.
Táncra perdült örömében a szegény ember, és egyfolytában járta késő estig. Este pedig, mikor lefeküdt a körtefa alá, és felnézett az égre, látta, hogy a kicsiny csillagocska az égig nyúló körtefa csúcsán ül, és onnan nevet, onnan integet feléje.
