A megyésítésre vonatkozó tervezet bemutatása és a pártvezetés nyitásából fakadó lehetőségek nagymértékben mozgósították a székelyföldi helyi politikai elitet, az értelmiségieket és a közvetlenül érintett települések lakosságát. Az 1960-ban felszámolt Magyar Autonóm Tartomány (MAT) emléke még elevenen élt a helyi társadalomban, és Székelyföld egy közigazgatási egységben történő megszervezésének lehetősége élénken foglalkoztatta a közvéleményt.
Legalább ugyanekkora hangsúllyal bírt – néha még fölül is írta az előbbi tényezőt – a térség helyi elitcsoportjai­nak azon törekvése is, hogy a reform során a lehető legelőnyösebb pozíció­kat őrizzék, illetve szerezzék meg. A különböző helyi lobbicsoportok már a szervezési előkészületek során mozgásba lendültek. A párthierarchia felső lépcsőfokain elhelyezkedő magyar származású káderektől és a hatalom holdudvarában tevékenykedő, vezető értelmiségiek kapcsolatrendszerétől várták a megoldást. Az ilyen jellegű kérések zöme az akkor legbefolyásosabb székelyföldi származású magyar pártvezetőhöz, Fazekas Jánoshoz futott be.
Előkészületek
Az ún. Székelyföld-kérdésben kiemelt problémaként szerepelt tehát az is, hogy mi lesz a sorsa az 1960-ban a MAT-tól elcsatolt Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely rajonoknak, a jövendőbeli „nagy székely megye” és Brassó megye hogyan fog osztozkodni a két rajon településein. (…) 1967 utolsó hónapjaiban a helyi szakcsoportok több lehetséges változatot is kidolgoztak. (...)
Az előkészítő bizottságok kérésére november második felében elkészültek a tartomány összes rajonjának és településeinek (városok, községek) rövid monográfiái, amelyekben bemutatták az adott közigazgatási egység, település gazdasági-kulturális megvalósításait, fejlettségi állapotát, körvonalazva a fejlesztésre váró területeket, kérdéseket.  Szintén november folyamán az átszervező albizottságok egy megszervezett ütemterv szerint ellátogattak a fontosabb településekre. (...) Ahol kikérték a helyi munkaközösségek véleményét, egyértelműen az rajzolódott ki, hogy a lakosság jelentős része aktívan követte a fejleményeket, és ahol lehetőség adódott, megfogalmazták az adott közösség társadalmi, gazdasági, kulturális, szociális, nemzetiségi problémáit mint pl.: nyersanyagbeszerzés, iskolahálózat működése, munkahelyek, infrastrukturális beruházások, nemzetiségi jogok biztosítása.
Az első hivatalos javaslat: nagy székely megye
A regionális átszervezést levezető Központi Párt és Állami Bizottság január 14-én nyilvánosságra hozta a Bukarest által jóváhagyott első tervezetet. Előtte viszont, január első napjaiban még konzultált a tartományi szervekkel. A központi tervezet több dologban eltért az előzetes brassói javaslatoktól. Említettük, hogy már az előkészítő viták során több bukaresti pártvezető amellett foglalt állást, hogy az említett két rajon Brassó gazdasági vonzáskörzetébe tartozzék. Ezen érvek ellenére Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely rajonok az ún. nagy székely megye részeként jelentek meg. A Brassó tartományi pártvezetés természetesen nem ment szembe a központi javaslatokkal, január 4-én kisebb módosításokat javasolt, amelyek többsége egy-egy község, település hovatartozására vonatkozott. Háromszék esetében a brassói pártvezetés azt javasolta, hogy Kovászna város és még néhány közeli település (pl. Réty) a tervezett Csík-Udvarhely megye helyett kerüljön Brassóhoz. A jelentésben külön aláhúzták, hogy az említett ülésen a Kézdivásárhely rajoni első titkár a javaslat ellen szavazott. A tervezett nagy Hargita megye déli határa közvetlenül Sepsiszentgyörgy mellett lett volna. Olyan falvak kerültek volna Brassó megyéhez, mint Illyefalva, Aldoboly, Kökös, Uzon, Bikfalva, Lisznyó, Réty.
Beindul a brassói meggyőzőgépezet
A „nagy székely megye” Háromszékre vonatkozó részével azonban két komolyabb probléma akadt. Brassói és bukaresti aktivisták jelentős propagandakampányt folytattak annak érdekében, hogy az említett két rajon vezetőit rábírjak a Brassóhoz történő csatlakozásra. Mindezek mellett a nagy székely megye terve is tartalmazott buktatókat a térség lakói számára: nagyon sok munkás ingázott a brassói gyárakba, a tervezett megye központja távol esett nagyon sok háromszéki településtől stb. Mivel a központi vezetés az országos tervezet bemutatását követően is lehetővé tette az esetleges kisebb-nagyobb módosításokat, a nagyobb befolyással bíró helyi elitek igyekeztek kihasználni az összes adódó lehetőséget arra, hogy a számukra optimális variáns győzedelmeskedjen. A brassói pártvezetés – a sepsiszentgyörgyi pártaktíva és a helyi közvélemény egy részének támogatását megszerezve – minden lehetséges eszközt bevetett a két rajon megtartása érdekében: lobbiztak a párt központi szervezési bizottságainak ülésein, megszerezték a pozícióikat féltő sepsiszentgyörgyi magyar káderek és a Brassóba ingázó munkások egy részének támogatását, ígéretekkel, fenyegetésekkel, manipulált népgyűlésekkel próbálták rábírni a pártvezetést a számukra kedvező döntés meghozatalára.
Január második felétől egyre aktívabb propaganda bontakozott ki annak érdekében, hogy a tervezetben a nagy székely megyéhez sorolt Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely rajonok egy része kerüljön Brassó megyéhez. Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely rajonokat január második felében Brassó megye részeként kezelték. (…)
Kézdivásárhelyi ellenállás
A vita megosztotta a két érintett rajon helyi pártvezetését is, ugyanis mint említettük, a kézdivásárhelyiek már kezdetektől a „nagy székely megyéhez” való tartozás mellett foglaltak állást, a szentgyörgyi vezetők egy része pedig hezitált vagy Brassót támogatta. A bukaresti küldöttség sugallata ellenére a Kézdivásárhely rajoni pártvezetés (Szász Domokos rajoni első titkár és több helyi aktivista) már a kezdetektől kiállt a nagy Hargita megye változat mellett. Sylvester Lajos visszaemlékezése szerint ő maga és Czompó Irén földrajz szakos tanárnő már az első ülésen Hargita megye mellett érvelt. Megmozdult továbbá a helyi értelmiség, elsősorban a tanárok is, akik igazi propaganda-hadjáratot szerveztek annak érdekében, hogy a lakosságot meggyőzzék a nagy Hargita megye változat elfogadásáról. „Szász Domokos rajoni első titkár, jellemző, hogy nem az irodájába hívatott, hanem szembejött velem a pártszékházban, és a padlásfeljáróhoz vezetett, ahol suttogva magyarázta, hogy a Hargita-tervért valamit tenni kell, mi ne törődjünk azzal, hogy a brassói vagy bukaresti elvtársak előtt ő miket mond, a lényeg az, hogy mi dolgozzunk, a tanügyiek révén világosítsuk fel az embereket, tartsanak ki a tervezett Hargita megye mellett. Mondottam, hogy ezt igen jó hallani, mert a tanfelügyelő kollégáim nemcsak a rajont járják ebben az ügyben, hanem Szabó István barátom, lévén bitai származású, a beteg szülők meglátogatása ürügyén Sepsi rajon keleti részén, Nagyborosnyón, Egerpatakon, Bitán és Szacsván végzi a dolgát tanügyiek között, s felkeresi a papokat is…” (Sylvester Lajos: Harmincéves a megye. A tét: Háromszék egysége. Háromszék, 1998. február 24.)
A brassói pártvezetés lépéselőnyben volt. A brassói vagy Brassó-párti aktivisták szerveztek elsőként gyűléseket a különböző vállalatokban, községekben, az általuk kívánt mederben tartva így az átszervezés kérdését. A Brassóba érkező, majd összegzés után Bukarestbe küldött első jelentések azt a látszatot keltették, hogy a térség lakossága egyértelműen a Brassóhoz történő csatlakozás mellett foglal állást. Január folyamán több brassói jelentés is befutott a központi pártvezetéshez, amelyek alapján a kívülálló számára úgy tűnt, mintha a Sepsiszentgyörgy rajon déli része egyértelműen Brassót választaná. (...)
A Brassó megye mellett mozgósított személyek, csoportok érvelésében két szempont jelentkezett: a gazdasági és az etnikai. A Sepsiszentgyörgyön és környékén megtartott Brassó-párti gyűléseken elsősorban a gazdasági érvek domináltak: a régió gazdasági kapcsolatai Brassó városával, munkahelyek elvesztése stb. Általános jelenség volt az a híresztelés, miszerint az átszervezések során országos szinten több ezren válnak majd munkanélkülivé. Ez a feltételezett veszély sok eset­ben befolyásolta a helyiek döntését, hogy vállalják vagy sem a számukra munkát biztosító intézmények felszámolását vagy át­szervezését.
Február 1-jén Háromszéken 12 nagygyűlést tartottak. A jelentések szerint Bitán, Zabolán, Páván, Dálnokon a Hargita megye melletti opció győzedelmeskedett, Barátoson, Orbaitelken, Pákén, Kézdialbisban pedig Brassó megye mellett döntöttek. Sepsiszentgyörgy rajonban Sepsikilyénben, Szotyorban, Árkoson és Rétyen Brassót választották, Sepsikőröspatakon, Kálnokon, Gidófalván pedig Hargita megyét.
A lakosság állapotára és hangulatára vonatkozó pártjelentések azt mutatják, hogy az átszervezés kérdése állandó témája lett a magánbeszélgetéseknek is, amelyek során az emberek őszintén kifejtették egyetértésüket vagy kifogásaikat, aggodalmaikat. (...) A jelentésekből az derül ki, hogy a Hargita megye ellen szóló érvek többségében gazdasági és infrastrukturális jellegűek voltak. A MAT 1960-as felszámolásának, a magyar etnikai tömb közigazgatási megbontásának emléke még eleven volt. A megyésítési tervezetek, viták csak fokozták a magyarok és románok közötti gyanakvást, feszültséget. Az egységes székely megye mellett érvelőket a helyi románok és a Brassó-pártiak szeparatizmussal vádolták, a térség román ajkú lakossága inkább Brassó megyét választotta volna. A magyarok többsége számára pedig a Brassóhoz való csatolás terve nem jelentett mást, mint egy újabb kísérletet arra, hogy megosszák a székelységet, és hogy folytatódjon a térség Brassó általi „kizsákmányolása”. (...)
 

(folytatjuk)