Ez annyi, mintha 2017-ben Sepsiszentgyörgy és Barót, no meg a közigazgatásilag hozzájuk tartozó falvak maradtak volna üresen, és ez akkor is ijesztő, ha országos szórásban jóval kisebbnek látszik a veszteség. Más források szerint viszont nagyobb, évente 110–120 ezerrel lettünk kevesebben: két év alatt egész Kovászna megyényi lélekkel. Egyetértés abban van, hogy a jelenség nem új keletű: eredeti demokráciánkkal együtt kezdődött, és az életszínvonal (viszonylagos) emelkedése mellett is gyorsul.
Ilyen mértékű népességfogyást háború, éhín­ség, pestis okozott eddig a történelemben: az 1990-ben 22 milliós Románia negyed évszázad alatt polgárainak bő negyedét elveszítette. Tavaly ilyenkor 19,6 millió volt a román állampolgárok száma, de ebből már hivatalos becslések szerint is legalább 4 millió él külföldön. Ez pedig azt jelenti, hogy 15 millióan élünk a százéves országhatárokon belül – a kétszáz éves évfordulót pedig már nem lesz, aki megünnepelje, ha így mennek tovább a dolgok. Pedig így mennek, mert a kormánynak és a fő erejét adó szociáldemokrata pártnak láthatóan kisebb gondja is nagyobb annál, hogy megállítsa az elvándorlást és elöregedést: vezetői az igazságszolgáltatással, a titkosszolgálatokkal és saját, hozzá nem értésből született törvényeikkel hadakoznak, dehogy marad bárkinek ereje, ideje, ötlete épkézláb, előre tekintő stratégiák kidolgozására.
A kérdést elsősorban a munka- és családügyi minisztériumnak kellene feltennie magának, ám Lia Olguţa Vasilescu még az adózási forradalomnak nevezett béremelési szemfényvesztés következményeit sem mérte fel előre, és akkor is csökönyösen szembemegy a valósággal, amikor a szakszervezetek már kétmillió munkavállaló bércsökkenéséről beszélnek. Ráadásul folyton újabb kategóriákról – például a betegszabadságra kényszerülőkről, a gyermeknevelési szabadságon levőkről – derül ki, hogy a sokat hangoztatott nagy jólétből nekik az eddiginél is kevesebb jut, az utólagos „javító” intézkedések pedig csak rontanak a helyzeten. Egészen torz szemléletre mutat például az a rendelkezés is, hogy a részmunkaidős dolgozók társadalombiztosítását – az egészségügyi ellátásért és a majdani teljes nyugdíjért – a munkaadó kerekítse fel: hiszen így az a balek, aki nyolc órát lehúz naponta. Így ösztönöz munkára a szaktárcavezető, és ugyanilyen fonákul megy minden Liviu Dragnea SZDP-elnök uralkodásának második évében.
A párhuzamos állammal vagy annak fantomképével való küzdelem hevében egyetlen döntéshozó sem látszik észrevenni, hogy az igazi, emberek alkotta ország egyre kisebb, és szegénységénél csak a rossz híre nagyobb.