Demeter Virág Katalin
Szűk egy nap alatt három lehangoló, elgondolkodtató autós élményben volt részem. Egy Sepsiszentgyörgyhöz közeli, viszonylag forgalmas vidéki úton olyan sebességgel húzott el egy gépkocsi a családommal haladó mellett, hogy szabályosan lesodorta a bal oldali visszapillantó tükröt a helyéről.
A vétkes járművezető lassított, visszahozta az összetört alkatrészt, végül elismerve mulasztását, annyit közölt: kissé rátaposott a pedálra. Hogy a minősítés mennyire fedi a valóságot, azt csupán autóban utazók tudják megítélni, ám kétség nem fér hozzá, emberünk gyorsabban hajtott a megengedettnél.
Estébe hajló órában, ugyanazon az útszakaszon, ugyancsak hozzátartozóimat előzte meg gondolkodás nélkül egy igen bátor sofőr, akit nem zavart a tény, hogy mindezt egy nem igazán belátható kanyarban tette. Ijedtségükbe esetleg belegondolni lehet, hogy valóban mit éreztek abban a pillanatban, azt csak ők tudják. Később egy taxis nyomta idegesen a dudát, kiabálva, hadonászva, miután valaki egy szűk, köztudottan zsúfolt kis utcába készült előtte betérni, s ennek okán kissé lassított.
Járókelőként, laikusként – mert autót nem vezetek – mindhárom alkalommal az őrült hajsza jutott eszembe, hogy némelyek gondolkodás nélkül, senkit és semmit nem kímélve, mennyire rohannak. Át a délutáni forgalomban alig mozduló Templom és Csíki utcai kereszteződésen, egy jobboldali kormányos, piros rendszámú terepjáróban, széles vigyorral, hogy sikerült mindenkit előzni...
Mindannyian arra számítunk, egy zsúfolt, hajszolt munkanap után családunk, kedvesünk, szüleink vagy gyermekeink betoppannak az ajtón, s megoszthatjuk velük napunk jó vagy kevésbé derűsebb pillanatait, s végre örülhetünk egymásnak. Szeretném tudni, vajon az említett napon – melyre elképzelhető, hogy ők nem is emlékeznek – a vidéki úton száguldó, a kanyarban előző, az idegesen hadonászó taxis, a vigyorgó, „erejét fitogtató” srác biztonságban hazaért-e? Egy percnyi, megkérdőjelezhető bátorkodással, udvariatlan gesztussal vagy meggondolatlansággal végzetes kimenetelű eseményt idézhetünk elő, amit minden bizonnyal sem önmagunknak, de a forgalomban velünk együtt résztvevőknek sem kívánhatunk. Nem árt, ha eszünkbe jut ez, mielőtt sietségünkben lecsapnánk a kanyarjelzőt, mert nincs türelmünk kivárni az előttünk ügyetlenkedő sofőrt, vagy ráhajtunk az éppen parkolni készülő kollégára, esetleg lesúrolnánk az átjárón haladó gyalogos cipője sarkát...
Mert engem, téged, őt, mindenkit mindig hazavárnak.
