Talán erre: „Ez arra vonatkozik, hogy elalszol, álmodban minden elérhető. Hatalmas távolságokat járhatsz be játszi könnyedséggel. Úgy játszhatsz a távolsággal, mint kisgyerek az üveggolyóval. A leírtak az elalvásra, álomra vonatkoznak, így lehetsz bármi, tűzoltó, katona, juhász. Hiszen álmodban az lehetsz, ami csak szeretnél.” Nos, lehetne variálni a dolgokat, de talán érintettük már a lényeget. Ugyan olvashatunk tizenoldalnyi ijesztő mélységű elemzést is a versről, de okosabbak nem biztos, leszünk attól, hogy ki mit magyaráz bele egy műalkotásba. Engem meg itt és most inkább a gyermek – jelen esetemben kisunokám által megszemélyesítve – és a távolság fogalma érdekel, és mindez a szeretet koordinátái közé helyezve.
Hogyan jutottam ide, erre a gondolatra? A fejlődés változás, általában növekedés, és azt mondják, mindez spirális. Imigyen, ha a szeretet az, ami esetünkben fejlődik, növekszik, és közben folyamatosan átalakul, de mindezt egy emelkedő spirál mentén teszi vissza-visszatérve ugyanoda, csak mindig egy kicsit emelkedettebb szintre, akkor megkísérelhetjük a spirál kiindulási pontjába tenni saját gyerekünket, s a haladás irányába, mintegy épp elérendő célként az unokánkat. Így a gyerekünktől kiindulva, tőle időben távolodván az iránta érzett szeretet – a növekvő távolság ellenére – sohasem csökken, sohasem veszít intenzitásából, mert folyamatosan átalakul, fejlődik, mindig magasabb szintű. Ugyanakkor, az unoka megszületése – mint a szeretetnövekedés egyik kiemelkedő stációja – olyan változást jelent e csaknem végtelen, de legalábbis életfogytig tartó folyamatban, amely jelentős minőségi változást idéz elő bennünk. A változás tulajdonképpen felismerés, melyet a világra jött kisded kisugárzása, a szeretet emanációja, kilövellése tesz felismerhetővé, hisz édesanyja és édesapja boldogságával ötvöződvén olyan reflektorerősségű világosságot hoz létre elménkben, hogy általa megértjük legott azt is, ami ugyan eddig is adott volt, csak nem figyeltünk fel rá. De mit is? Azt az egyszerű dolgot, hogy az unoka megszületésével – értsd ezalatt a fiatal család első gyerekének megszületését is egyben – az ő családjuk egy sokkal magasabb felelősségi és ezáltal szeretetbeli szintre lép át azonnal, hisz innentől együtt felelnek egy új, közösen létrehozott kis életért, és már nemcsak önmagukra kell odafigyelniük. Ezzel megnövekszik – ezúttal már látszólag térben is – a távolság a fiatalok és azok szülei között, hiszen már a fiatalok is szülőkké váltak, és ami a „nyakukba szakad”, az a szeretet talán egyik legmagasabb szintje: a szülői szeretet. Lassan megértik így azt a sokszor tehernek érzett, szüleikből feléjük áradó, olykor béklyónak megélt érzelemáradatot, amit most már ők is termelni kezdenek, újszülöttjüket célozván meg vele. A nagyszülők pedig látják, érzik és értik ezt. És elfogadják. Néznek, látnak és tanulnak ismét: e perctől gyereküket másként szeretik, egyáltalán nem kevésbé, hanem másmilyen módon, tisztelve bennük a tőlük szeretetstafétát átvevőt. Az unokát meg – ha jó nagyszülők akarnak lenni – mindkét szülőjén át szeretik, belefogva, belefonva (s így széttéphetetlenné erősítve) e kötelékbe saját gyereküket, menyüket, vejüket és az anya- és apatársakat (nászokat), hisz minden szeretet konkurencia, minden versengés csak kiolt, apaszt és csökkenti a kislurkóhoz eljutó pozitív energiákat.
A képlet tehát egyszerű: a távolságot mint üveggolyót, játéknak használjuk csupán, szeretetgurigaként e spirális pályán, honnan le- meg felnézve egyetlenegy dolog látszik csupán: e égi adottság boldoggá szédítő perspektívája.