Családi kirándulás vagy csak egy egyszerű összejövetel, ahol aztán belobban a felgyülemlett feszültség. Egyvalaki kezdi, nem mindig a bajkeverő, talán inkább a legkimerültebb, legnyűgösebb családtag. Aztán utána mindenki hozzátesz valami nyomós érvet, valami súlyosat, lehetőleg olyasmit, ami a másiknál épp a légérzékenyebb pontra talál. Családban vagyunk, jól ismerjük egymás gyengeségeit, csípőből tüzelünk. A családtagok közül valaki vagy többen is menteni próbálják a helyzetet, esetleg vigasztalják a síró gyerekeket. Végül mindenki hátat fordít mindenkinek, és kis idő múlva már kongó üresség, füst és hamu lengi be a családi fészek helyét. Talán sokunk számára ismerős helyzet ez.
A családi összetűzések sok mindent elrontanak. Pedig néhány szabály betartásával úrrá lehetünk az időzített bombán.
A kiindulópontnál szem előtt kell tartani a másik egyéniségének elfogadását. Az emberek hajlandóak megváltozni, ha az nekik öröm vagy előny. Ha valakit állandóan elmarasztalnak, kritizálnak, támadnak, belefekszik a lövészárokba, és jaj mindenkinek, mert az utolsó töltényig harcol és visszalő.
Minden családi veszekedésnek van egy közös eleme: a résztvevők közül senkinek nincsen teljesen igaza. Ennek elismeréséhez alázatra és jóindulatra van szükség. Márpedig csak akkor lehet megakadályozni a családi béke és egység szétesését, ha jóakarattal állunk hozzá.
A családi veszekedés első szabálya: alacsony sebességgel kell indulni. Aki rögtön négyes fokozatra áll be, azaz keményen támadja, kritizálja, sértegeti a másikat, nem kerülhet ki méltóságteljesen a zavaros helyzetből, és nem gyógyítja meg a támadás okát. A veszekedés így mindig elölről kezdődik. Aki ordítva kezd, úgy is fejezi be, és mindenkit idegessé tesz, védekezésre kényszerít.
A dolgokat meg kell beszélni, de ez még nem jelenti azt, hogy ehhez harci színekbe kell öltöznünk. Ezekben a helyzetekben a „Te”-vel kezdődő mondatok veszélyesek lehetnek: „Te vagy az, aki mindig későn jön haza!”, „Te nem gondolsz soha a másikra!”, „Te nem nézel soha előre!” Ez olyan, mintha állandóan egy távcsőbe tekintgetve a messzehordó lövészpuska ravaszán tartanánk az ujjunkat. Az általánosításoknak kedvező „mindig”, „soha” és „általában” jelzőket többnyire a nők használják előszeretettel, de egyre gyakrabban hallom férfiaktól is.
A második szabály, hogy időben kell változtatni a problémás dolgokon, és legyünk elnézőek. Ha valaki most kezdi az autóvezetést tanulni, akkor oda kell figyelni a lassításra. A családban is meg kell tanulni óvatosan adagolni a fékezést. És lehetőleg az adja le a vészjeleket, akinek a legnagyobb tekintélye van. Szerencsés az a család, ahol a viszály megoldásának módszerei szinte spontánul alakulnak ki, így megelőzhetőek a koccanások.
A harmadik fontos dolog: egymás megnyugtatása. Jóérzés kell ehhez is. Ha valaki észleli, hogy feszült a helyzet, és kevés hiányzik a robbanáshoz, egy pillanat alatt lehet váltani egy kedvenc vidám dallal, egy szellemes bemondással vagy egy jópofa történettel, egy viccel. Azokban a családokban, ahol beszélnek egymással és hallgatnak egymásra, ez nem nehéz.
Kertész Tibor, a Gyulafehérvári Családpasztorációs
Központ munkatársa
(folytatjuk)