Elődje, az 1952-ben Sztálin nyomására létrehozott Magyar Autonóm Tartomány (MAT) talán hajazott valamelyest arra, amit ma autonómiaként elképzelünk. Szovjet, kommunista mintára ugyan, de valóban rendezni kívánta a kisebbségbe szorult nemzeti közösségek ügyét. Területileg majdnem teljesen lefedte a történelmi Székelyföldet, lakosságának 76 százaléka magyar volt, és a vezetők is magyar kommunisták lettek. Azonban, hogy valóban ki diktált, azt jól jellemzi az akkortájt keletkezett mondás: „Az autónyom magyar, a sofőr román”. Hátulütője is akadt bőven – a kommunista rendszer sötét ötvenes évekbeli regnálásán túl is – a MAT ürügyén megtagadták a szórványban élő magyarság alapvető jogait, folytatódott Kolozsvár magyartalanítása (intézmények sokaságát költöztették át Marosvásárhelyre, a tömbbe) stb.
Maga a MAT megítélése máig vitatott, sokan tekintették kirakatnak, magyar gettónak vagy üvegháznak, mások szerint levegőhöz juttatta a székelységet, fontos intézményeket teremtett, „kis magyar világ” jöhetett létre a kommunizmus legkeményebb évei alatt. Nem is maradhatott sokáig talpon. Sztálin halála, majd az 1956-os magyar forradalom jó ürügyül szolgált, hogy a román hatalom jelentősen korlátozza a MAT közigazgatási jogkörét, majd 1960-ban egy alkotmánymódosítással szét is darabolták. Az egykori Sepsiszék és Kézdiszék immár rajonként Brassó Tartományhoz tartozott, és a Maros Magyar Autonóm Tartománnyá átkeresztelt közigazgatási egység megkapott jó pár román települést, így az etnikai összetétel is jelentősen megváltozott, a magyarok aránya ebben az új tartományban már alig 61 százalék.
Ezt a megcsonkított, éppen magyarellenes szándékkal szétszabdalt, az autonómiát csak nevében hirdető tartományt siratni ma több mint nevetséges. Nem véletlen az sem, hogy 1968-ban, a megyésítéskor senki nem hullatott érte könnyeket, némi nosztalgia a MAT-tal kapcsolatban merült fel, sokak számára ez szolgált érvként a nagy székely megyéért vívott harcban.
A múlton merengeni ma már nincs sok értelme, és a mi lett volna ha-szerű találgatások sem visznek előre. A kommunista rendszer a Magyar Autonóm Tartományban, megnyirbált utódjában és majd a megyékben is igyekezett ellehetetleníteni, minél jobban „felhígítani” a magyar közösséget, és a végső nagy cél ma is beolvasztásunk. Tanulsága azonban mégis van a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek, és ez a megyésítéshez köthető. Ha akkor nem állnak sarkukra a sepsi- és kézdiszéki értelmiségiek, véleményformálók, nem tartanak gyűléseket, nem írnak leveleket a befolyásos elvtársaknak, lehet, hogy ma tájainkon is kisebbségben élne a magyarság, hisz a Brassóhoz csatolás egyenlő lett volna a közép- és hosszú távú felszámolódásunkkal. Akkor létezett egy összefogás, sokan még ama vészterhes korban is hangot mertek adni véleményüknek, megmozdult a közösség, és így megmaradhatott, vérveszteségekkel, de sikerült magyarként átvészelnie Ceaușescu nacionálkommunista diktatúráját.
Több értelme lenne abból a példából meríteni mostani önrendelkezési küzdelmünkben, mint egykori, csak nevükben létező autonómiákat siratni.